Előnyben a nagyok

Már több mint fél éve dolgozik új pozíciójáiban. Mi a feladata, hogyan telnek a hétköznapjai?

– A PwC uniós szolgáltatásokat, tanácsadást is nyújt, s most úgy döntött, hogy ezt regionálisan is megszervezi. A tíz csatlakozó ország közül nyolc ebben a régióban van, számukra jelentősen nő a támogatás. Hozzám tartoznak a nem csatlakozók is, hiszen a Phare-típusú támogatá-sok a duplájára növekednek. Úgy látjuk, egy sikeres országprojekt három elemből áll össze. Kellenek a megfelelő nyugat-európai tapasz-talatok, tanulhatunk a többi csat-lakozó ország példájából, és ki kell alakítani a megfelelő nemzeti struk-túrát, intézményrendszert. Igaz ez ránk is, és az országokra is. Én ennek megfelelően a PwC-n belül megszervezem azt a csapatot, amelyik már rendelkezik a megfelelő tapasztalatokkal. Például dolgoznak észt kollégák Prágában, mert ők korábban már végeztek ilyen feladatot Tallinnban, de később már a csehek is meg tudják ugyanazt csinálni egyedül, mert megtörtént a tudásátadás. Nyugat-európai kollégák jönnek az újonnan csatlakozó országokba, itteniek pedig mennek keletebbre. Ugyanakkor az egyes országokban tárgyalok az ottani EU-nagykövetekkel, a kormányzati tisztviselőkkel, a regionális önkormányzatok vezetőivel, akik jellemzően megkapják a támogatásokat.

– Mit gondol, a számunkra elkülönített támogatás hányad részét tudjuk lehívni az első évben, illetve mennyit az első háromban?

– A spanyolok a csatlakozás első esztendejében a strukturális alapok 20 százalékát tudták lehívni, és minden negyedik támogatást vissza kellett fizetniük, mert nem tudták betartani a szabályokat. Örülhetünk, ha az első évben a támogatások egyharmadát lehívjuk, a három évi várható arányról pedig akkor tudok valamit mondani, ha az első év eredményét már látjuk. A legnagyobb gondnak az előfinanszírozást látom. Az önkormányzatok jelentős része önhibáján kívül forráshiányos. Egy EU-projekt 3-10 százaléka önrész, s 3 százalékot még állni tudnak az önkormányzatok, vagy megkaphatják az erre létrehozott állami alapból. Az előfinanszírozást azonban nem tudják vállalni – márpedig az unió csak utólag fizet -, azt vagy hitelből, vagy vállalkozói együttműködéssel lehet megoldani, de figyelembe kell venni, hogy amennyiben a végrehajtásba hiba csúszik, akkor nem fogják megkapni. Verseny fog kialakulni a bankok között az ilyen hitelek nyújtására. A nagyobb projekteknél azonban a public private partnership (PPP) formában látom a megoldást. Ilyenkor a projekt három pilléren nyugszik – ezek: az uniós támogatás, az önkormányzat és a vállalkozók -, miközben banki hitelt is igénybe lehet venni. Be kell vonni a vállalkozókat ahhoz, hogy egy önkormányzat és a bank garanciaigénye mellett hitelt lehessen felvenni. Például egy 3 milliárd forint értékű szennyvíztisztító-beruházás esetében a vállalkozó érdekelt a megépítésben és a hosszú távú működtetésben is, ezért érdemes részt vennie a finanszírozásban. Ezt azonban a hazai kis- és középvállalatok nem tudják vállalni, csak a nagyok.

– Miként alakul a vállalkozó kockázata? Az EU fizetőképes, de ha nem sikerül megfelelően a projekt, mégsem ad pénzt.

– Ezért nem mindegy, hogy a projekt tanácsadója egy nagy reputációval rendelkező, a hazai és a nemzetközi folyamatokat ismerő cég, mint a PwC vagy egy most alapított kis cég. A mi szerepünk a finanszírozási modell kialakítása, a pályázatok megírása, a procedúra menedzselése, a költés ellenőrzése. Brüsszel a kifizetések 25 százalékát tételesen ellenőrizni fogja.

– Az önkormányzatnak már nem is marad szerepe, felelőssége?
– A kockázat és az egész folyamat az önkormányzat alapfeladatát érinti. A közbeszerzési eljárás kiírása, a belső ellenőrzés felállítása, a hatósági döntések gyors meghozatala, a hatósági engedélyek kiadása az ő feladata marad.

– Mekkora üzlet ez a PwC-nek?

– Példának okáért csak Írországban 65 munkatársunk dolgozik az önkormányzatoknak, de hogy mekkora a bevételük, azt nem mondhatom meg. Legyen elég annyi, hogy 2006-ig a csatlakozó tíz ország számára a strukturális alapokban 24 milliárd eurót különítettek el. Ez akkor is rengeteg, ha lesznek zavarok a lehívás körül. Tanácsadókra az összeg 3-5 százalékát költik el.

– Nő vagy csökken ez a piac? Hiszen ha az önkormányzatok beletanulnak a dologba, kevésbé lesz szükségük tanácsadókra.

– Egy három lábú PPP-t nem állítanak össze önkormányzatok Nyugat-Európában sem. A piac nő, mert a projektek egyre komplexebbek lesznek. Magyarország az elkövetkező húsz évben felvevője lesz a strukturális alapnak.

– Hogyan állunk felkészültségben a többi csatlakozóhoz képest?

– Magyarország a jó erős közép-mezőnyben foglal helyet. A lengyelek állnak – véleményem szerint – a legrosszabbul. Magyarország például már meghirdette a pályázatokat, a lengyelek mindent az utolsó percre hagynak. A Világbank és az Európai Központi Bank (ECB) segítségére van szükségük ahhoz, hogy a társfinanszírozást meg tudják oldani. A Baltikum a leginkább felkészült, azon belül is Észtország. Jól előkészítették a programokat, sokkal korábban felállították az intézményrendszert. Körülbelül egyéves előnyük van, de figyelembe kell venni, hogy az övék kisebb gazdaság. Szerintem a 2006-os költségvetési ciklus végére behozhatjuk a lemaradásunkat.

– Mely vállalati körre hat a leginkább a csatlakozás?

– A szolgáltatási szektor jelentős fejlődés előtt áll. Az emberek, áruk, szolgáltatások áramlása fel fog gyorsulni, s ez minőségben is maga után húzza a szolgáltatásokat. Amit mi nem tettünk meg ötven évig, azt majd megcsinálja mondjuk egy portugál. Vállalatok fognak kopogtatni az önkormányzatok ajtaján, hogy itt egy jó projektlehetőség.

– Ám abból, amit elmondott, kiderül, hogy az ilyen kopogtatók csak tőkeerős vállalatok lehetnek. Mi lesz a magyar középvállalatokkal?

– Vegyük például azt az ötletet, hogy a Balaton közelében feltörő termálvizet vezessék be egy fürdőbe, így ki lehetne tolni a szezont. Ha az illetékes önkormányzat megnyeri erre a támogatást, és kiírja a közbeszerzési eljárást, majd jön egy uniós vállalat, megfinanszírozza, átvállalja a projekt menedzselését, az önkormányzat ezt fogja választani partnernek. A tőkeszegény kis- és középvállalatok csak alvállalkozók lehetnek – de ez így van az egész világon.

– Akkor a középvállalatok tulajdonosai adják el sürgősen a cégüket? Van ezeknek még értékük?

– Ha szolgáltatást tudnak nyújtani, ha a helyismeret számít a tevékenységüknél, akkor van. És meg kell találniuk a piaci réseket. Tudomásul kell vennünk, hogy egy egységes belső piacnak leszünk a részei, ahol nem lehet különbséget tenni nemzeti hovatartozás szerint. De ha a már idézett fejlesztési centrum létrejön, növekszik a nemzeti érték. Ennek csak az az alternatívája, hogy nem valósul meg a projekt. Meg kell tanulnunk gondolkodásunkban is európaivá válni. Ha egy kínai származású amerikai üvegpiramist építhetett a Louvre közepére, mi miért nem írtunk ki nemzetközi pályázatokat, miért nem olyan építészeti értékeket építettünk fel, amiről beszélnek az emberek? Meg kell találni azt a húzóterméket, szolgáltatást, amivel az ország felépítheti magát. És ehhez van valamink, ami másoknak nincs: a hely, a pozíció – körbe vagyunk véve később csatlakozó országokkal. Ausztriának nincs se mezőgazdasága, se komoly ipara, se ásványi erőforrása, mégis virágzó gazdaságot épített fel kihasználva földrajzi pozícióját, s fejlesztve a szolgáltató szektort.