 |
| POGÁTSA ZOLTÁN szociológus-közgazdász, az MTA kutatója |
Az európai integráció eddigi rövid története akár csúcspontjá-hoz is érkezhetne avval, hogy 2004. május elsején tíz új taggal bővül az az Európai Unió, amelyet a nagy ugrás, az 1992-es maastrichti szerződés hozott létre. Katarzis helyett azonban a megoldatlan kérdések sokasága torlódott össze.
A kilencvenes évek közepén egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti bővítés elkerülhetetlen lesz, és ez szükségessé teszi majd a belső működés felülvizsgálatát. A hivatalos szóhasználat szerint míg a tagjelöltek házi feladata a tagságra való felkészülés, a joganyag átvétele volt, addig az unióé az intézményrendszer és a döntéshozatal megreformálása annak érdekében, hogy biztosított legyen húsz, huszonöt, vagy később akár harminc tagállam esetén is a működése. A 2003-as, kudarccal végződött kormányközi konferencia után nyugodtan elmondhatjuk, míg a tagjelöltek elvégezték házi feladatukat, az unió nem tette ezt meg.
ELMARADT REFORMOK. Hol tart ma az EU? Nyolc év próbálkozásai után sem történt meg megnyugtatóan az intézményrendszer és a döntéshozatal reformja. Nincs alkotmány, és belátható időn belül valószínűleg nem is lesz. A szintén a maastrichti szerződésben létrehozott, kormányközi döntéshozatalra épített közös kül- és biztonságpolitika az iraki háború kapcsán látványosan szétesett, és semmiféle mosolydiplomácia nem képes elhitetni a tagországok közvéleményével, hogy egy újabb válság esetén működőképes lenne. A schengeni határok és a monetáris unió területein lényegében már ma is a megerősített együttműködés elve érvényesül, vagyis a tagországok egy-egy meghatározott csoportja az unión belül részt vesz ezekben, a többiek pedig nem. Ráadásul az eurót alátámasztani hivatott stabilitási paktum (ugyancsak a maastrichti nagy ugrás eredménye!) szintúgy válságba került. Kiderült, hogy recessziós időszakokban nem tartható fenn, ráadásul a legnagyobb tagállamok képesek demonstratíve figyelmen kívül hagyni annak rendelkezéseit. Eleve kérdéses a monetáris unió központi intézménye, az Európai Központi Bank működése. Nincs egyesség abban, hogy pusztán az árstabilitás felett őrködjön-e, ahogyan ezt sikeresen tette eddig is, vagy pedig amerikai mintára a gazdasági növekedésért is felelősséget vállaljon.
Mindeközben csökken a tagállamok közti szolidaritás is. Az unió 2004-re elfogadott közös költségvetésében csökkent először GDP-jük 1 százaléka alá a tagállamok hozzájárulása. Az új tagok csatlakozási tárgyalásain kialkudott közösségi támogatások számottevően kisebbek lesznek, mint amiket az eddigi szegényebb tagok kaptak a nyolcvanas-kilencvenes években, vagy akár kapnak ma. Különösen igaz ez a mezőgazdasági támogatásokra. Magának a közös agrárpolitikának a megreformálhatatlansága már több évtizedes ügy. Feltűnő ellentmondás, hogy az unió gazdaságának 3 százalékát kitevő mezőgazdasági termelés támogatása viszi el még mindig a közös költségvetés majd’ felét.
És csak ezután zajlik majd az igazán nagy csata, a 2007-tel kezdődő újabb, hét éves pénzügyi programozási periódus vitája. Valószínűleg alaposan átalakul majd a közösségi támogatások rendszere. Nem egy igen radikális vélemény is napvilágot látott már. Egyesek az euró bevezetését elősegíteni hivatott kohéziós alapot szeretnék teljes egészében megszüntetni. Mások a strukturális alapok működését alakítanák át radikálisan.
ELTÉRŐ ÉRDEKEK. Ebben a vitában már egyenlő felekként vesznek majd részt egyrészt a nettó befizető államok, másrészt az elmúlt évtizedek kedvezményezettjei (mindenekelőtt Görögország, Portugália és Spanyolország), harmadrészt pedig az új tagállamok, amelyek éppen ekkor szeretnének komolyabb juttatásokat kieszközölni.
Ha a gondokat fokozni akarjuk, megemlíthetjük Európa egyre fokozódó lemaradottságát az Egyesült Államok mögött. Az évtized elején az állam- és kormányfők Lisszabonban megfogalmazták, hogy annak végére az EU-nak a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságát kellene magáénak tudnia. Azóta nem történt semmi. Éppen az unió elnökségét átvevő ír kormány képviselője mondta a minap: “Nem mondogathatjuk folyamatosan, hogy a világ legfejlettebb régiója szeretnénk lenni, ha közben semmit sem teszünk érte.”
A 2004-es bővítés azért sem lesz katartikus élmény, mert a tagjelölt országok polgárai számára túl hosszú ideig tartott a csatlakozási folyamat. De maga az EU is bajban van: a maast-richti szerződés legtöbb eredményével problémák mutatkoznak. Az évtized második felében szükség lesz egy újabb olyasfajta nekirugaszkodásra, mint amilyen Maastricht volt.
