Az előző globalizáció

Évszázaddal ezelőtt Nyugat-Európa és Amerika a mostanihoz hasonló globalizációs folyamatba fogtak. Vagyis a világgazdaság olyan átformálásába, amely a javak, a szolgáltatások, a munka és a tőke egységes piacának kialakítására tett kísérlet volt. Ezért az első, avagy az előző globalizáció kora az 1870-es évektől (a francia-német háború végétől) az 1914-ig, az első világháború kitöréséig tartó időszak. Mind a kereskedést, mind a nemzetközi tőkemozgást tekintve a világgazdaság olyan szintre jutott akkor, amelyhez foghatót ismét csak az 1980-as években ért el. Időszerű tanulságai miatt ezt a periódust elemzi tanulmányában Suzanne Berger amerikai politológus professzor.

Az összehasonlító politikatudomány és politikai gazdaságtan művelőjeként Suzanne Berger a Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzora, ugyanott a globalizációt vizsgáló kutatási program vezetője, a Harvardon pedig az Európa tanulmányok központjának (CES) munkatársa.

Berger arra kíváncsi, hogy miféle is az út a nemzetközi gazdaságtól a világgazdasághoz. Nemzetek, vagy azt megelőzően egyéb helyi egységek közti csere ugyanis ősidők óta mindig volt. Attól s annak legújabb kori, azaz nemzetek közti változatától a globálisnak nevezett cserekapcsolatot az különbözteti meg, hogy több tényezőre épül, s e tényezők egy részét nem ellenőrizheti valamely nemzetgazdaság, mert annál összetettebb a viszonyrendszer szerkezete. Ma kihívásként ez a viszonyrendszer úgy jelenik meg, hogy értelmezéséhez történeti párhuzamként egyetlen időszak kínálkozik: az, amelyiket Berger az első globalizációnak nevez, hogy tanulságait fölfedve napjainkról beszéljen.

Suzanne Berger

Némely közgazdák (Bordo, Eichen-green, Irwin) erősen vitatják, hogy az előző globalizáció történeti elemzéséből bármi aktuális tanulság levonható volna. Szerintük a mostani és az első, évszázaddal ezelőtti globalizáció egymástól oly élesen elütnek, hogy termékeny párhuzamra nemigen van mód. Nézeteiket a szer-ző áttekinti és cáfolja, s az összehasonlító módszer mellett érvel.

A párhuzamot az elütő jegyekkel kezdi. Közülük az egyik az, hogy akkor, évszázada, a munkaerő vándorolt (például Európából – így Magyarországról – Amerikába), ma viszont maga a gyártás, munkavégzés (a drága, jóléti államokból az olcsóbb, de képzett munkaerőt kínáló régiókba, például Indiába, s nem az uniós tagországokba). Ez a migrációs elem tehát az egyik alapvető és szerkezeti különbség. A másik akár fokozatinak is volna nevezhető. A fokozati különbség viszont óriási. Közlekedés, távközlés akkor is gyorsította és meghatározta a globalizációt. Ma az informatikának köszönhetően valóságos pénzügyi forradalom zajlott le. A tranzakciók gyorsasága, s vele a spekulációs lehetőségek nem foghatók a bő száz évvel ezelőttiekhez. Az elvi, tehát valóban megfontolandó kérdések azonban igen. E kérdések közül az alapvető a demokrácia és a kapitalizmus viszonya. A történelem egyik paradoxona, hogy a kettő ennyire összefügg. Továbbra is nyitott viszont mit tehet központi bankja révén saját közösségének érdekében valamely állam akkor, amikor hagyományos eszközei törékennyé válnak, hiszen hiába emel például kamatlábat, a határain kívülről érkező hitelintézetek ezt rögvest délibábos pénzpolitikává teszik?

Az előző és a mostani globalizációt összehasonlítva adatok meggondolkodtató sokaságát sorolja Berger. Magáról a folyamatról pedig megállapítja: nem egyenes vonalú. A mostani viszont nem tesz mást, mint hogy jó hét évtizedes zárójel után folytatja, változott körülmények közt, az előző globalizációt. A berlini falomlás után Sorbonne-professzorként Jean Baechler mint „a történelem balesetét” és „nagy zárójelet” elemezte a „rövid XX. századot”, azt tehát, amelyik az előző globalizáció végétől, 1914-től a berlini falomlásig és a Szovjetunió végéig tartott. Legalább annyi remélhető Berger szerint is, hogy kijutottunk a zárójelből.