 |
| Kupa Mihály |
Magyarország röpke három év alatt nehéz pénzügyi helyzetbe lavírozta magát. Míg a gazdaság a 2000. év után évente csökkenő ütemben növekedett, addig a bérek és a jövedelmek, s ezzel a belső felhasználás növekvő tempóban száguldottak, messze meghaladva a gazdaság teljesítőképességét és pénzügyi lehetőségeit. A következmények közismertek: romló külgazdasági és fizetési mérleg, az államháztartás tartósan nagy hiánya, a lakosság eladósodása és a külső adósság növekedése. Mindez elvezetett a belföld és a külföld bizalomvesztéséhez: egyfajta bizalmi (pénzügyi) válsághoz, amit önmagában a pénzügyminiszter-váltás nem oldhat meg.
| Kupa Mihály |
• 1941-ben született, 1969-ben szerzett diplomát a budapesti közgazdasági egyetemen.
• 1975 és 1984 között a Pénzügykutató Intézet tudományos főmunkatársa, majd igazgató-helyettese volt.
• 1984 és 1987 között a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője, ezt követően előbb az Adóreform Titkárságot, majd a Költségvetési Reformbizottság titkárságát vezette.
• 1990 decembere és 1993 februárja között pénzügy-miniszter az Antall-kormányban.
• 1991 és 1993 között az MDF országgyűlési képviselője, 1993-94-ben és 1998-2002-ben független országgyűlési képvi-selő, 2001-től a Centrum Párt elnöke. |
|
MAGYARÁZATOK. A folyamat magyarázata kézenfekvő: egyfe-lől az amerikai, de főként az európai uniós recesszió kedvezőtlen hatásai, másrészt a költekező fiskális politika, harmadrészt pedig a monetáris politika „kalandjai”. Ennél azonban mélyebb okok is közrejátszottak (lásd külön), amelyekből látszik, hogy a gazdaságpolitika mozgástere szűk, meggondolatlan beavatkozásai maradandóan fájdalmas sebeket ejtenek az egészséges gazdaságon. Márpedig a magyar gazdaság egészséges, akár korszerűségét, akár teljesítményét vizsgáljuk. Modern iparágakkal rendelkezik, óriási a haladás az informatika, a hír- és a távközlés területén. Pénzintézeti rendszere – a botrányok ellenére – stabil, jól fejlődik, nemzetközi összehasonlításban állja a versenyt. Gyengéi közé tartozik az agrárgazdaság, a közúti és vasúti ellátás és a szolgáltatások alacsony aránya a nemzetgazdaságban.
| A mai nehéz pénzügyi helyzet mélyebb okai |
UNIÓS FÜGGÉS. Magyarország nagyon erősen kötődik az Európai Unióhoz: kivitelének négyötöde megy az uniós országokba, és onnan származik a behozatal kétharmada; a hazánkban működő pénzinté-zetek 80-90 százaléka EU-s anyavállalatokhoz kötődik; az itt működő vállalkozások saját tőkéjének több mint 50 százaléka külföldi (nagyrészt uniós) érdekeltségű. Az Európai Unióban keressük boldogulásunkat, tehát a felsorolt adatoknak pozitív üzenetük van: a magyar gaz-dasági környezet vonzó, a munkaerő megfelelő. De azzal is számolni kell, hogy gazdasági növekedésünk, jólétünk bővülése nagymértékben függ az unió piacán történő folyamatoktól.
EGYOLDALÚ KÜLGAZDASÁGI KAPCSOLATOK. Magyarország fő piaca az EU, meghatározó partnerünk Németország, kivitelünk mindig meghaladja behozatalunk értékét. Az összes többi relációban (CEFTA-országok, Észak-Amerika, a volt Szovjetunió államai, Kína, India, fejlődő országok) a szaldó számunkra negatív, nagyon gyenge a külgazdasági aktivitásunk, pedig itt találhatók a világ leggyorsabban fejlődő országai és térségei.
FELGYORSULT TŐKEKIVITEL. Az utóbbi 3 évben számottevővé vált a magyar tőkekivitel, méghozzá két formában. Egyrészt a gazdasági helyzet bizonytalansága miatt megnőtt a külföldön tartott pénzmennyiség, másrészt nagyarányú regionális tőkebefektetés kezdődött – ezek mind rontják a fizetési mérleget.
GYENGE TŐKEBEÁRAMLÁS. A növekedés lassulásában közrejátszott a külföldi működőtőke-beáramlás stagnálása (csökkenése). Ez részben a környező országokban beindult nagymértékű – nálunk már a kilencvenes években lejátszódott – privatizációnak, másrészt a nem túl barátságos fogadókészségnek, végül de nem utolsósorban a magyar versenyképesség romlásának tudható be.
VISSZAESŐ BERUHÁZÁSOK. Ugyancsak csökkenő tendenciát mutattak a Magyarországon mű-ködő vállalkozások beruházásai – összetételük eltolódott az építés (lakás, infrastruktúra) és a költségvetési beruházások felé. A növekedés egyik forrása gyengén működött.
KÖZPONT-ILLÚZIÓ. Illúziónak bizonyult az a törekvés, hogy Budapest legyen a régió pénzügyi, gazdasági és kulturális központja. Ezt a szerepet hagyományosan Bécs viszi, miközben e téren Prága és – nem kis meglepetésre Pozsony – is elénk került, a korszerűbb infrastruktúrának, a szebb és ápoltabb belvárosnak és az összehasonlíthatatlanul jobb szolgáltatásoknak köszönhetően.
SZÉTESŐ SZAKKÉPZÉS. A magyarországi kistérségek nagyrészt ellátottak ugyan infrastruktúrával (kivéve a csatornázást és a hulladékke-zelést), a kulturált elérhetőség (közúton vagy vasúton) és a humán erőforrás (a szakképzett munkaerő) azonban hiányzik. A rendszerváltás egyik nagy hibája a szakképzés szétesése, leépülése.
SZOCIÁLIS ILLÚZIÓ. Ez a tényező egyre erősebben hatotta át a magyar társadalmat. Eszerint az állam mindenben képes segíteni (finanszírozni), akár olcsó lakásépítésről, akár óriási mértékű béremelésről, akár jóléti rendszerváltásról, akár az uniós átlagbérekhez történő közelítésről legyen szó. A rend kedvéért: Hollandiában a kormány és a szakszervezetek – tekintettel a gazdasági nehéz-ségekre – kétéves bérbefagyasz-tásban állapodtak meg.
KISZÁMÍTHATATLANSÁG. Végül néhány szó a ma sokat idézett versenyképességről. Való igaz: Magyarországon az adó- és járulékterhelés magas, a minimálbérek emelése és főként azok járulékterhe a fejleszté-sektől von el forrásokat. De ugyanilyen hatást fejtenek ki a piaci verseny torzulásai is, a hektikus fiskális és monetáris lépések, a váratlan kamate-melések és -csökkentések, illetve az ad hoc adóemelések, a valós teljesítményt „megkerülő” pénzosztások, az „eldöntött” pályázatok, a szolgáltatások igénybevevőinek terhelését az adófizetőkön szétterítő megoldások (például az autópálya-díjak esetében). |
|
Rendet tenni tehát elsősorban a pénzügyek és a gazdaságpolitika területén kell. Mindenekelőtt a 2001-től eltelt időszak pozitív és negatív tendenciáit figyelembe véve célszerű összeállítani egy 2007-ig terjedő programot, amelyből a társadalom számára világosan kitűnnek a fejlődés irányai és lehetőségei, de még inkább az, hogy mire nincs lehetőség. E programnak tartalmaznia kell az adó- és járulékrendszer várható változásait, a fejlesztési irányokat és az ehhez kapcsolódó forrásokat. E programban külön kell foglalkozni a tudomány, az innováció, a képzés, a szakképzés és az átképzés kérdéseivel. Néhány kiemelt területen – biotechnika, egészségipar, korszerű agrártechnikák, környezetipar – országos programokat célszerű indítani. Külön érdemes foglalkozni a növekvő számú, igen magas képzettségű munkanélküli diplomások „teamekbe” szervezésével. Fel kell vázolni a reális szociálpolitikai lehetőségeket.
A program készítésekor és utána folyamatosan biztosítani kell a kormány és a jegybank korrekt együttműködését. Meg kellene végre érteni, hogy nem riválisokról, hanem a gazdaságot különböző szemszögből értelmező két szervezetről van szó.
A vállalkozások érdekében biztosítani kell az adó- és járulékcsökkentés éves ütemezését, ideértve az eddig megkerült iparűzési adót (igaz ettől még önmagában nem lesznek termelékenyebbek a vállalatok); világos fejlesztési irányok kijelölését és ehhez a mainál elérhetőbb és egyszerűbb pályázatokat; a közép- és kelet-európai regionális fejlesztés támogatását; végül pedig a vállalkozásoknak az uniós piacra történő bevezetésének támogatását.
A legnehezebb feladatnak az államháztartás rendbetétele ígérkezik. Szinte minden terület átalakításra (reformra) szorul. Amint azt Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke javasolta, célszerű áttérni a teljesítményelvű költségvetésre, összehangoltan kell elemezni a funkciót, a feladatot és az ahhoz rendelt finanszírozási igényt. Ez a gomba módra szaporodó költségvetési intézmények teljes körű felülvizsgálatát is feltételezné.
DECENTRALIZÁLNI KELL. Bár a költségvetés többféle szemléletben készül, meg kell valósítani a folyó kiadások (működés) és a fejlesztési költségvetés szétválasztását, ez utóbbit több évre tervezve (és elfogadtatva). Nem lehet tovább megkerülni az államháztartás, a közigazgatás és az önkormányzatok együttes reformját sem. Bármi is legyen a területi közigazgatás fő egysége (régió, nagymegye), e reformnak biztosítania kell a jövedelemelvonás decentralizálását, vagyis azt, hogy a települési önkormányzatoknak több, a régiónak pedig saját bevétellel kell rendelkeznie a központi költségvetés rovására. Újra kell szabályozni a központi és a helyben ellátandó feladatokat és finanszírozási forrásukat. Végül pedig a reformnak tetemes megtakarítást kell eredményeznie.
A társadalombiztosítás ma nagyrészt államosítva működik, kizárva a biztosítottak ellenőrzési jogát és lehetőségét, lobbizássá silányítva a tisztességes versenyt. E helyzeten a valós biztosítási viszonyok bevezetése segíthetne, akár területi, akár szakmai alapon, de a nagy biztosítótársaságok fokozatos bevonása is lehetséges lenne. Ez nem igényel feltétlenül magánosítást, de a verseny és ellenőrzés megteremtését szükségessé teszi.
Végül, ejtsünk néhány szót az államháztartási hiányról. Nyilvánvaló, hogy a 2004-es, csak látszólagos adócsökkentés után egy újabb adóemelés csak a gazdaság fejlődését fékezné. Ezért a 2004-es államháztartás újraszámolása után (ez nem jelent pótköltségvetést, hiszen a fejezeti részletek kialakítása még folyamatban van) és a várható infláció pontosabb becslésére építve legalább 200 milliárd forintos tartalékot kell képezni, amelyet – ha a második félév megengedi – a vállalkozásokhoz lehet átcsoportosítani.
Mindent egybevéve, a gazdaságpolitikai fordulat soktényezős. Lényege abban rejlik, hogy teljesítményarányos jövedelmek mellett a fogyasztásról a felhalmozásra teszi a hangsúlyt, újjáéleszti az önmagára és a piaci versenyre támaszkodó vállalkozói szellemet. A szociális illúzió helyett a szolidaritásra és az öngondoskodása, rögtönzések helyett a kiszámíthatóságra, politikai előnyszerzés helyett a nemzet érdekeire épít.
ŐSZINTÉN. Minden jó tanácsnak két halála van. Időigényes a megvalósításuk, ráadásul a politika mindig csak az adott napi érdekeit veszi figyelembe. A leírtak egy része hosszú távra szól: az államháztartási reformok, a jobb szereplés a nem uniós piacokon, az innováció felkarolása, piacképes oktatási rendszerek kialakítása nem valósulhat meg egyik napról a másikra. Mégis, a legfontosabb a társadalom bizalmának megszerzése. Ehhez őszinte szó kell, ígérgetés helyett tettek és tisztességes versenyfeltételek – mindenkinek.
