árnyékolták be a magunk mögött hagyott esztendőt. Év közben több alkalommal is úgy tűnt, mintha csupán kommunikációs ügyetlenségek miatt esett volna csorba a gazdaságpolitikán. Valójában nem: sajnos 2004-et sokkal inkább a hibák kommunikálása határozta meg, semmint a kommunikáció hibáinak sora.
KÉSÉSBEN. Hibázott a kormány, amikor késlekedve és bátortalanul látott hozzá az államháztartás rendbetételéhez, rendre alacsonyabb GDP-arányos hiányt prognosztizálva, mint a végső soron kialakuló valós mutató. Az állami büdzsé túlköltekezése (az Orbán-kormány utolsó évének belső keresletet növelő politikája, valamint az erre még rálicitáló tavalyi, kétszer 100 napos program) kényszerpályára állította a döntéshozókat. Eközben a nagy elosztó rendszerek reformja megtorpant, vagy el sem kezdődött. A kormányzat jóléti fordulatot hirdetett, ami mint cél kétségtelenül üdvözlendő, de legalábbis kockázatos, mert életben tartja a széles körben elterjedt hiedelmet, az úgynevezett nominális pénzillúziót. Vagyis azt, hogy a fizetések, az életszínvonal emelése kizárólag vagy nagyrészt a kormányzat jóindulatán, adakozó kedvén múlik.
Hibázott a jegybank is, amikor rossz választ adott a kormányzat fiskális oldalon költekező, monetáris oldalon pedig a forint gyengülését szorgalmazó politikájára. Néhány héttel (!) a júniusi sáveltolást, a forint de facto leértékelését követően a döntést a Pénzügyminisztérium és a jegybank is hibának nevezte, ami példátlan a magyar gazdaságpolitika újkori történetében. A jegybank vesszőfutása, a kamatok egekbe emelése már “csak” ennek a kicsúszott politikának, az inflációs célkövető rendszer megingásának a következménye. Kormányzati oldalon ideje lenne belátni: a jegybank azért kívánja csökkenteni az inflációt, mert az törvénybe iktatott kötelessége, nem pedig holmi hatalmi mesterkedések miatt.
Nem volt hiteles az elmúlt esztendőben az ellenzéki kritika sem, mert egyszerre akart költekezőbb, adakozóbb büdzsét, valamint szebb egyensúlyi mutatókat. Márpedig a kettő együtt nem megy.
Elismerjük persze, hogy nagyon szűk az a mezsgye, amelyen a kormány és a jegybank haladhat. Felzárkózó gazdaságok dilemmájával szembesülnek a magyar gazdaságirányítók is: a reálgazdasági (vagyis a GDP-ben mért), illetve a monetáris felzárkózás igénye (alacsony infláció, államháztartási egyensúly) között rövid távon kétségtelenül némi ellentmondás feszül. Hosszabb távon azonban az egyensúly a fenntartható növekedés előfeltétele.
Ezért az volna kívánatos, hogy a gazdaságpolitika világos célrendszer alapján működjön. Nehéz mire vélni például, amikor a jóléti rendszerváltás meghirdetése után néhány hónappal azt halljuk kormányzati illetékesektől, hogy a jóléti állam koncepciója megbukott. Vagy vegyük az eurózóna-tagságot! A közös európai valuta viszonylag korai bevezetése mellett meggyőző érvek szólnak, de kétségtelen, hogy az infláció – jelenleg egyébként felpörgő, a legutolsó adat szerint 5,6 százalékos, de jövőre akár a 7,0-7,5 százalékot is elérő ütemének – erőltetett leszorítása a növekedést 1,0-1,5 százalékponttal visszavetheti. Ha a kormány az infláció mérséklését nem tekinti prioritásnak, valamint az államháztartás GDP-arányos hiányát nem tudja, vagy nem akarja leszorítani (az eurózónában elfogadott) 3 százalékos szintre, akkor nem világos, miért hirdette meg nyár elején a viszonylag gyors, 2008-as euróbevezetés programját. Ha viszont meghirdette, nem világos, miért támadta a jegybankot annak inflációcsökkentő politikája miatt. Dátum ügyben most ott tartunk: lassan mindenki kezdi belátni, hogy a 2008-as monetáris uniós tagságnak nincs sok realitása.
HIÚ ÁBRÁNDOK. A dátumnál is lényegesebb azonban, hogy az EMU-tagság kezd egyfajta mumussá válni. Mintha csak az unió miatt kellene visszaszorítani az állami költekezést, és csak az EU (esetleg az Európai Központi Bank, az ECB) követelné a magyar kormánytól az infláció kordában tartását. Pedig nem. Még az eurózóna stabilitási és növekedési paktumának kétségtelen válsága és valószínűsíthető felpuhulása sem lehet ürügy a nyakló nélküli költekezésre. A tartós egyensúlytalanságok – az uniótól és az ECB-től tökéletesen függetlenül – ártanak a gazdaságnak. Arra spekulálni, hogy a paktumot majd elfújja a szél, felettébb hiú ábránd, hiszen az euróövezet tagállamai gazdaságpolitikájának öszszehangolásához nyilvánvalóan szükséges valamiféle összetartó kényszer. Arról nem beszélve, hogy ha fel is puhul a paktum, az vélhetően a hosszú távú reformok költsége miatt lesz – ám idehaza nem dúskáltunk az államháztartás nagy ívű, a hatékonyság javítását előtérbe helyező reformjaiban.
Az új esztendő akkor hozhat változást, ha a gazdaságpolitika kiszámíthatóbbá, koherensebbé válik.
