 |
| ANDOR LÁSZLÓ, a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense |
Budapest főváros megnyitotta brüsszeli képviseletét, s az ünne-pélyes megnyitón műsort adott az egybegyűlteknek a Bartók Vonós-négyes. Mi sem természetesebb, mint egy ilyen előadás keretében átnyújtani egy kis ízelítőt abból, amiben Magyarország kétségbevon-hatatlanul a világszínvonalon áll. Ezzel a szerenáddal azonban le kell, hogy záruljon az a korszak, amelyben Magyarország mély érzelmeinek egyoldalú kinyilvánításával igyekezett a nyugati partnerek kegyeibe férkőzni. A mosolyoffenzívában rejlő lehetőségek alighanem kimerültek, talán már jóval azelőtt, hogy ezt észleltük volna. Az új helyzethez a zenében sokkal inkább a versenymű illik – még akkor is, ha egy szimfonikus zenekar utaztatásának költségei sokszorosan meghaladják a vonósnégyesét.
ELŐTÉRBEN A POLITIKA. A főváros brüsszeli képviseletének megnyitása alkalmából a fővárosi közgyűlés több tagja és munkatársa (ezen belül: az európai integrációs és külügyi bizottság nagyobbik fele) ellátogatott jó néhány brüsszeli intézménybe, a bővítési biztos hivatalától a magyar régiók képviseletéig. Semmi nem derült ki jobban az itt meghallgatott előadásokból és eszmecserékből, mint az, hogy az unión belüli érvényesülés legfőbb kritériuma az intenzív lobbizás, vagy másképpen fogalmazva: a céltudatos nyomulás. Aki a brüsszeli bürokráciát tankönyvi intuíciókból kiindulva egyfajta semleges szakapparátusnak képzeli el, nem számíthat sikerre.
A politika primátusának bizonyítására a soron levő bővítés talán a legjobb példa. Mégis úgy tűnik: az EU még mindig nem vallotta be önmagának, hogy a tíz országot érintő, big bang jellegű keleti bővítés nem az egyéni teljesítmény értékelése alapján történik. Ennek a tetszetős elvnek a mellőzését mutatja, hogy ez év őszén a különböző országok egészen eltérő mennyiségű figyelmeztetésben részesültek: volt olyan, amelyik egy tucatnyi sárga lapot kapott, s volt, amelyik csak egyet. Ma már mosolygunk azon, ha az EU-bővítésről tájékoztató központban azt hangsúlyozzák a pr-munkatársak: aki jobban teljesít, hamarabb kerül be az unióba. Talán egy román vagy bolgár delegáció még fogékony volna egy ilyen előadásra.
Érdekes módon a túlpolitizáltság fordított irányban, tehát a most csatlakozó országokkal összefüggésben hangzik el gyakran kritikaként, és persze nagyrészt nem is alaptalanul. Rontja az országról alkotott képet, hogy politikai csaták zajlanak egyes közhivatalnokok körül, akik viszont messziről láthatóan nem mutatnak kellő pártatlanságot hivatalukban. A régióhatárok kialakítása körül zajló játszmák erővonalai sem könnyen tapinthatók ki Brüsszelből. Hans Beck, az EU egykori budapesti képviselője, aki ma a magyar régiók brüsszeli irodáját vezeti, megdöbbenéssel konstatálja, hogy hazánk új regionális felosztásánál elsődleges szempont volt az elnyerhető EU-támogatások megszerzése. A régióbeosztásnak ugyanis sok évtizedre, ha nem évszázados távlatra kellene szólnia, miközben az EU fejlesztési politikájának jellege és keretei változhatnak.
Természetesen – ma már valóban magától értetődően – bírálat nemcsak a tagjelölteket érheti, hanem az uniót is. Dirk Schübel, a bővítési biztos hivatalának “magyarfelelőse” maga mondja, hogy az EU a bővítés finanszírozásánál fukarnak bizonyult. Ez a látványos szűkmarkúság pedig hozzájárulhatott ahhoz, hogy a csatlakozó országokban a tavaszi népszavazások során a részvételi kedv oly lanyhának mutatkozott.
Az Európai Unió imázsának valószínűleg nem tett jót az sem, hogy politikusaink folyton-folyvást azt hangoztatták: ez egy olyan klub, ahol a belépőknek egyszerűen el kell fogadniuk a szabályokat, ha tagok akarnak lenni. Mese nincs, akinek egy-két elem nem tetszik, az az egészet kénytelen elutasítani. Nos, egy ilyen értelmezés nem éppen azt sugallja, hogy az EU egy dinamikus rendszer volna, és főleg nem nevezhető demokratikusnak, ha egy kőbe vésett szabályok szerint működő klubhoz hasonlítjuk.
FOLYTONOS ALKALMAZKODÁS. Valójában az európai integráció története nem szól másról, mint a változó körülményekhez, az új kihívásokhoz való folyamatos alkalmazkodásról. Hogy ez a korrekciós és fejlődési folyamat bürokratikus és ezért gyakran nehézkes, az egy más kérdés. Tény azonban, hogy minden bővítési hullám hozott valami újat az intézményrendszerben is; egyszerűen azért, mert az újabb és újabb országcsoportok sajátos problémákat vagy szempontokat integráltak a közösségbe.
