Most akkor válság van? – szegezte a kérdést egy kíváncsi norvég újságíró “bennfentes” magyar kollégájának, miután a 25 ország vezetői anélkül álltak fel a hétvégén a brüsszeli tárgyalóasztaltól, hogy elfogadták volna az Európai Unió alkotmányát. Egy csúcstalálkozó kudarca még nem szükségszerűen krízis, mint ahogy a sikere sem garancia az üdvösségre. Az unió előző kormányközi reformkonferenciája például – szinte napra pontosan három évvel ezelőtt – eredménnyel zárult Nizzában, mégis messze alulmúlta a várakozásokat. Ilyen értelemben még fejlődésnek is felfogható, hogy az EU-tagországok vezetői inkább dolguk végezetlenül távoztak Brüsszelből, semhogy elfogadjanak egy, a nizzaihoz hasonló rossz kompromisszumot.
Leszek Miller és José Maria Aznar. A számukra sokkal kedvezőbb nizzai szavazati arányok megmaradása mellett kardoskodó lengyel és spanyol kormányfő ellenállása feltörhetetlen diónak bizonyult.
KÉSLELTETVE. A csalódottság mégis indokoltnak tűnik, hiszen az EU, jövendőbeli tagjait is ideértve, az elmúlt két évben rengeteg időt és energiát ölt abba, hogy kitalálja és meghatározza bővítés utáni önmagát, amit némileg patetikus formában egy európai alkotmány hivatott megtestesíteni. Az EU hat eddigi átfogó szerződését egybegyúró, és számos figyelemreméltó újítást is tartalmazó dokumentum elfogadását most mégis késlelteti egy nem először felmerülő vitapont, a tagállami befolyást kifejező szavazati súlyok ügye. A reformkonferencia hajrájára tulajdonképpen a szavazati rendszer módosítása maradt az egyetlen fajsúlyos nyitott kérdés, amely útjában állt a megállapodásnak.
Három éve a Németországgal való szavazati paritásának megőrzéséhez foggal-körömmel ragaszkodó Franciaország, most pedig a számukra sokkal kedvezőbb nizzai szavazati arányok megmaradása mellett kardoskodó Spanyolország és Lengyelország ellenállása bizonyult feltörhetetlen diónak. A két európai “középhatalom” Nizzában 27-27 voksot kapott az uniós döntéshozatalban, csak kettővel kevesebbet, mint a náluk kétszer népesebb Németország. A kérdést önmagában szemlélve mégsem lenne méltányos dolog a lengyelek és a spanyolok nyakába varrni a mostani kudarcot csupán azért, mert kitartottak a jussuk mellett, ahogyan azt mások is gyakran megteszik.
A lengyel és a spanyol “önvédelem” inkább azért váltott ki komoly és jogos kritikát, mert – miként arra utóbb Gerhard Schröder német kancellár is utalt – a szűklátókörű nemzeti megfontolásokat egy sorsdöntő pillanatban helyezte az európai érdekek fölé. A lengyelek és a spanyolok által elutasított javaslat ugyanis a körülményes és bonyolult nizzai szavazati rendszert egy sokkal egyszerűbbel és átláthatóbbal váltaná fel, márpedig az unió a jelenleginél tízzel több taggal nagy hasznát látná. A kettős többség elve szerint egy döntés akkor lenne érvényes, ha a tagállamok többsége (legalább 13 ország) és az EU összlakosságának 60 százaléka felsorakozik mögötte.
A módszer előnye, hogy az eddiginél jobban figyelembe veszi a népességszámot, ezáltal demokratikusabb, még ha a nagy tagországok pozícióit megerősíti is a jelenlegi rendszerhez képest. “Lengyelország és Spanyolország nem tudott felnőni a történelmi feladathoz” – állapította meg Klaus Haensch, az Európai Parlament megfigyelőjeként a kormányközi konferencia munkájában részt vevő két törvényhozó egyike.
Varsó hozzáállása alkalmasint messzemenő következtetések levonására késztethet másokat. Sokak félelme szerint az EU egyre gyakrabban találhatja majd szembe magát olyan szituációval, amikor egy gyenge belpolitikai hátterű kormány nemzeti érdekeire hivatkozva fontos európai terveket hiúsít meg. Elsősorban a közösség hat alapító tagja érez növekvő aggodalmat amiatt, hogy a belpolitikailag instabil, az uniós tagságtól inkább anyagi hasznot remélő leendő tagállamok csatlakozása felhígíthatja és működésképtelenné teheti az európai integrációt. Ha ez erősen leegyszerűsítő általánosítás is, az, hogy a lengyeleket kiáltják ki bűnbakká a brüsszeli kudarcért, megfigyelők szerint azoknak a kezére játszik, akik a régi EU vívmányait féltik a bővítéstől. Nem véletlen, hogy az alkotmányozási folyamatban részt vevő számos diplomata a “kérlelhetetlen” franciákat okolta a fiaskóért.
Súlypontáthelyezés
Érdekes ered-mény adódik, ha kiszámoljuk, pontosan milyen mértékben módo-sítja az egyes uniós államok befolyását az átállás a jelenlegi, nizzai szavazati arányokról a kettős többség rendszerére, amely a tagál-lamok népességét is jobban figyelembe veszi. A European Policy Centre által elvégzett kalkulációk szerint az új rendszerből a négy legna-gyobb állam (elsősorban Német-ország), valamint a hat legkisebb profitál. Mindenki más vesztesen kerül ki a reformból – de nem nagyon.
Csodák csodája, brüsszeli sajtóértekezletén Gerhard Schröder német kancellár is azt mondta, hogy ha az alkotmánnyal belátható időn belül nem sikerül haladást elérni, akkor ennek “logikus következménye egy kétsebességes Európa lehet”. Bár e “fenyegetőzés” egyelőre nem ment túl a szavak szintjén, a franciák, a németek, a belgák és a luxemburgiak zsebében Brüsszelben ott lapult egy nyilatkozattervezet, amely a kétsebességes Európa kiáltványának is tekinthető. A közösség alapító tagjai, elkerülendő a helyzet további élezését, egyelőre nem hozták nyilvánosságra a nyilatkozatot, viszont már más országokat is megkörnyékeztek, felvetve esetleges részvételüket egy európai kemény magban. Nem tudni, hogy a magyar kormánynak kellemetlen-e, vagy inkább megtiszteltetés, hogy a négy kezdeményező Csehország, Ausztria és Görögország mellett Magyarországot is megkereste, mindenesetre a kapcsolatfelvétel tényét brüsszeli sajtótájékoztatóján Medgyessy Péter kormányfő is elismerte, hangsúlyozva, hogy egyelőre csak puhatolózásról volt szó. Magyarország a hírek szerint nem zárkózik el a felvetés támogatása elől.
A közös európai védelmi politikát már sikeresen felrázó négy alapító tagország eltökéltnek látszik, hogy belefogjon a vállalkozásba, ha más lehetőség nem kínálkozik a szorosabb integráció megmentésére. A kétsebességes Európa a védelem mellett a külpolitika területén jöhet leginkább szóba, ahol a jelenleg függőben lévő alkotmányos szerződés olyan újításokat tartalmaz – például az uniós külügyminiszteri poszt létrehozásával -, amelyek nagyobb politikai súlyt kölcsönözhetnek Európának a nemzetközi porondon. Stanley Crossick, a brüsszeli European Policy Centre (EPC) kutatóintézet igazgatója szerint az unió gazdasági érdekeinek hatékonyabb érvényesítését is elősegítő közös külpolitika alapjainak lerakása az európai alkotmány egyik legnagyobb vívmánya, ám a létezéséről jó, ha az európaiak felének van tudomása.
NAGY A TÉT. “Az Európai Unió egységes jogi személlyé válása, az EU-n belüli képviseleti demokrácia erősítése, a mostanában legnagyobb kihívást jelentő bel- és igazságügyi együttműködés mélyítése, az uniós döntéshozatal áramvonalasítása, az egyhangú szavazást igénylő döntések számának további szűkítése” – sorolta Crossick a Figyelőnek az Európai Konvent által nyilvános viták után elfogadott uniós alkotmánytervezet legfontosabb eredményeit. Ezek a vívmányok az igazgató szerint egytől-egyig azt a célt szolgálják, hogy a klub 25 taggal is megőrizze működőképességét, és nagyobb súlya legyen a világban. És, hogy még nagyobb legyen a tét: gyors elfogadásán most már a kibővített Európai Unió kettészakadása is múlhat.
