 |
| A német és a francia pénzügyminiszter brüsszelben. Fellélegezhetnek? |
Brüsszel, azaz az Európai Bizottság, és számos megfigyelő véleménye szerint a legutóbbi uniós pénzügymi-niszteri ülésen a résztvevők a szabályok kijátszásával függesztet-ték fel azt az eljárást, amelyet a bizottság kezdeményezett Francia-ország és Németország ellen a referenciaértéknek számító, a GDP 3 százalékát meghaladó költségvetési hiány miatt. A tanácskozáson lejátszódott pszichodráma hősei persze azóta is eltérően értékelik, mit is adtak elő. Ám „a nézőtéren ülők” legalább abban egyetértenek, hogy a rögtönzött darab tulajdonképpeni szenvedő szereplője a közösség végrehajtó szerve, tehát a bizottság volt, amelynek be kellett látnia, hogy – noha az EU alapszerződése erre kötelezi – nem áll módjában a közös költségvetési játékszabályok betartatása a tagállamokkal.
 |
RELATÍV SZABÁLYOK. Több kisebb tagállam, amelyek komoly nehézsé-gek és szigorú intézkedések árán tartották az előírás szerinti deficithatárt, elégedetlenségüket fejezték ki a döntés kapcsán. A történtek nyomán ugyanis logikusan következik a kérdés, hogy a jelenlegi „relatív szabályalkalmazás” akkor is elfogadható módszer lett volna-e, ha esetleg egy kisebb súlyú ország esetében fordul elő a szabályok be nem tartása. S ha igen, akkor a jövőben hogyan lehet jogalkotásról beszélni egy immár úgy látszik nem gazdasági, hanem politikai elveken nyugvó unióban.
Ez a dilemma azért is különösen aktuális, mert most folyik a római kormányközi konferencia keretében az európai alkotmány vitája, ahol nincs egyetértés a tagállamok között a Tanácson belüli szavazati arányok ügyében. A nagyobb tagállamok – amelyeknek az érdekérvényesítő ereje már most is túlsúlyos – a szavazati arányokat úgy alakítanák, hogy a négy nagy tulajdonképpen mindent eldönthessen az unió kibővítését követően. A kérdés az, hogy ha még deklarált szabályok esetében sincs beleszólása a kisebb tagoknak a gazdasági területet érintő kérdésekbe sem, mi lesz akkor, ha ehhez még politikai jogosítványt is kapnak a nagyobb államok.
 |
| Prodi szerint a tényleges kérdés az, miként határozzák meg a gazdaságpolitika céljait és eszközeit a jövőben. |
A politikai megközelítéstől eltérően azonban a német és a francia költségvetés helyzete arra is rávilágított, hogy az eurózóna országainak valamit lépniük kell. A közös valuta bevezetése idején megállapított feltételek ugyanis nem biztos, hogy tarthatóak. „Egyetlen közösségi politika esetében sem volt ennyire direkt kapcsolat az integrációs lépés és a nemzetközi versenyképesség között” – fejti ki véleményét Rácz Margit, a Világgazdasági Kutatóintézet szakértője. „Az euró megszüntette ugyan az egyes nemzeti valutákra leselkedő spekulációs veszélyt, de az eurózónát sokkal érzékenyebbé tette a világgazdasági kihívásokkal szemben” – teszi hozzá.
Az eredmény pedig nem túl bizalomgerjesztő. A statisztikák azt mutatják, hogy az eurózóna növekedése már az 1990-es évek közepe óta elmarad az Egyesült Államokétól. Az infláció eközben csak az alacsony növekedési ütem mellett volt tartható, míg Amerikában konjunktúra idején sem szaladt el. Az államháztartási hiány terén viszont egyre komolyabb problémák mutatkoznak az eurózónán belül – ráadásul éppen a legnagyobb tagállamoknál. Az Európai Uniónak az elmúlt évek fényében el kell gondolkodnia azon, milyen módon lesz képes javítani globális versenyképességén, s milyen időtávon belül és milyen intézkedésekkel kívánja ezeket végrehajtani.
| Kommentár |
 |
| Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője |
Kényszerzubbony nélkül
Mikor és milyen feltételekkel érde-mes bevezetni az eurót? A kérdés több szempontból sem lefutott. Egy-felől a stabilitási és növekedési paktum a jelenlegi formá-jában nem képes megfelelni a valuta-övezetet alkotó államok politikai érdekeinek, nem lenne tehát megle-pő, ha a közeljövő-ben valamelyest módosítanák az eurózóna működésének játékszabályait. Másfelől, egymás után látnak napvilágot azok az előrejel-zések, amelyek túl korainak tartják a magyar kormány céldátumát, azt, hogy alig több mint négy év múlva már idehaza is a Frankfurtban kibocsátott érmékkel és bankjegyekkel fizessünk. A hazai gazdaságpolitika hitelessége megkérdőjeleződött, a piacok kételkednek az uniós konvergencia folytatódásában. A Reuters elemzői körkérdése és pénzintézetek napokban közzétett tanulmányai szerint a magyar gazdaságban tapasztalható egyensúlytalanságok miatt a legkorábban 2009-ben tűnik reálisnak a közös valuta bevezetése.
Az eurózónába való belépés nem öncél, hanem a fenntartható növekedés biztosításának, illetve a csatlakozó országok modernizációjának egyik eszköze. Arról többé-kevésbé egyetértés mutatkozik közgazdász körökben, hogy hosszabb távon a tagság kedvező egy kis és nyitott (reálgazdasági szempontból jórészt már integrált) gazdaság számára. Csökkennek a tranzakciós költségek, eltűnik az árfolyamkockázat, mérséklődik az infláció, stabilizálódnak a kamatok, mindez pedig serkentőleg hat a beruházásokra és a növekedésre. Ráadásul nincs is más választás: az uniós tagsággal az összes jövőre csatlakozó ország vállalja, hogy belép a valutaövezetbe is.
Mégis, egyre többen kongatják a vészharangot. Szerintük nem lenne szabad sietni az eurózó-nába, mert az erőltetett menet lefékezheti a reálgazdasági, jövedelmi felzárkózást. Hiszen a növekedési többlet megemeli az inflációt (ez az úgynevezett Balassa-Samuelson hatás néven ismert jelenség), márpedig az eurózónába csak alacsony inflációval és államháztartási hiánnyal lehet belépni. Egy, az Európai Bizottság által szervezett minapi varsói fórumon Dariusz Rosati, a lengyel jegybanktanács tagja érzékletesen ragadta meg e két cél közötti feszültséget. Rosati példája: ha egy csatlakozó ország az egy főre jutó GDP-t tekintve az uniós átlag 32 százalékáról 75 százalékára akar felzárkózni 25 év alatt, akkor 5,5 százalékos növekedési ütemet feltételezve 6,5 százalékos inflációval kell számolnia. A pénzromlás mértékének leszo-rítása a maastrichti szintre alaposan megvágná a GDP-bővülés dinamikáját (évi 2,8 százalékra), több mint 100 évre tolva ki a felzárkózás időtar-tamát. Jóllehet a modell Magyar-országra csak korrekciókkal érvényes – nálunk az egy főre jutó GDP az uniós átlag bő 50 százaléka -, e meggyőző példa is mutatja, hogy a gazdaságpoliti-kának nagyon szűk mezsgyén kell egyensúlyoznia a növekedési és az inflációs célok között.
Miközben több szakember félti az új tagokat attól, hogy „kényszer-zubbonyként” alkalmazzák a szigorú maastrichti követelmé-nyeket, nem árt emlékeztetni arra sem, hogy az euró beveze-tése végső soron politikai kérdés, az uniós csatlakozás és a rendszerváltással kezdődött modernizációs pálya betetőzése. S ha figyelembe vesszük, hogy mi minden nem történt volna meg a csatlakozó országokban, amennyiben a gazdasági alkalmazkodást nem írják elő külső, kényszerítő szabályok, akkor merészebben állhatunk ki a mielőbbi eurózóna-tagság mellett.
Többen azt kérdezik, mi az ára az euró gyors bevezetésének, az állami büdzséhiány leszorításá-nak. Fordítsuk meg a dilemmát: mi az ára a későbbi tagságnak? Ha időlegesen bár, de lemondunk a költekezést kordában tartó és az egyensúlyőrző növekedést elősegítő eszközről, könnyen vészhelyzetben találjuk magun-kat – kényszerzubbony nélkül. |
|
Egyelőre csak az látszik, hogy az európai növekedés lassulása nem az Európai Központi Bank szigorú monetáris politikájával, vagy a stabilitási és növekedési paktum szűkre szabott fiskális kereteivel magyarázható. Az okok sokkal inkább az eurózóna nemzeti jövedelmének együttesen több mint a felét előállító német és francia gazdasági modell elhúzódó válságában és a reformok végrehajtását illetően megfigyelhető lanyha politikai akaratban keresendők. „A német gazdasági válságot elsősorban a túldimenzionált szociális rendszer és a munkaerő-piaci korlátok magyarázzák. Ezt csak súlyosbítják a folyamatos adócsökkentés után is relatíve magas adóterhek, amelyek a növekedés lefékeződéséhez és magas munkanélküliséghez vezetnek” – mondja a Figyelő kérdésére Ulrich Kater, a DekaBank vezető közgazdásza. Szerinte a jövő év talán kedvezőbbnek ígérkezik, hiszen az amerikai konjunktúra beindulása és az adócsökkentés érezteti majd némileg hatását, ezenkívül a több munkanap is hozzájárul ahhoz, hogy GDP növekedése akár az 1,9 százalékot is elérje majd Németországban.
Ilyen háttér mellett született meg a pénzügyminiszteri alku, az euró alapjait rögzítő stabilitási paktum fenntarthatóságának tulajdonképpeni megkérdőjelezése. A következő hetek és hónapok nagy feladata a paktum átalakítása lesz úgy, hogy jobb egyensúly jöjjön létre az elvárható nagyobb rugalmasság és a költségvetési fegyelem továbbra is érvényes követelménye között. „A tényleges kérdés az, miként határozzuk meg a gazdaságpolitika céljait és eszközeit a jövőben” – szögezte le az eseményekre egyet aludva Romano Prodi bizottsági elnök.
Szakértők szerint bár egyelőre korai a kőbe vésett 3 százalékos deficithatár megváltoztatását találgatni, a rugalmasságot célzó reform valószínű iránya, hogy gazdasági stagnálás és recesszió idején nagyobb költségvetési mozgásteret engedélyez majd a kormányoknak. Ennek azonban szigorú előfeltétele, hogy a tagállamok konjunktúra idején előre felkészüljenek a nehéz időkre. A brüsszeli bizottság részéről már eddig is elhangzott javaslatok lényege, hogy a jövőben nem a deficit egészét, csupán a strukturális okokra visszavezethető részt követik majd nyomon, emellett a költségvetési hiány csökkentését a konjunkturális időszakra összpontosítanák. A deficitleépítési program pedig az adósságszint túlzott emelkedése esetén lenne szigorúbb.
A javaslat kapcsán azonban világosan látszik, hogy a fiskális problémák megoldása az eurózónán belül feltételezi a világgazdasági feltételek javulását. „Mivel az EU-n belül nincs önálló növekedési faktor, ehhez az Egyesült Államok növekedési motorjának 2004-ben várható beindulása szükséges. A jövő fejlődése az unión belül mindemellett annak függvénye, képes lesz-e a közösség olyan növekedési faktort találni, amely már önállóan is konjunktúrát teremthet a térségben”- állítja Rácz Margit. Erre a kérdésre egyelőre nincs megnyugtató válasz. Brüsszeli szakértők nemrég számokkal bizonyították, hogy hiába lódultak meg az elmúlt években a közkiadások Németországban, ezt a kereslet bővülése egyáltalán nem követte. Az EU központjában ebből azt a következtetést vonják le, hogy a megengedettnél nagyobb német deficit rövid távon sem élénkíti a gazdasági növekedést.
PROBLÉMÁS TÉRSÉG. Mi az üzenete a fentieknek a közép- és kelet európai csatlakozó államok számára, amelyeknek az EU-tagság utáni következő lépcső – rövidebb vagy hosszabb távon – az eurózónához való csatlakozás lesz? Mindenekelőtt látniuk kell, hogy egy folyamatosan változó és komoly problémákkal küzdő térség részévé válnak. Ez azonban nem okozott gondot sem az ír, sem a spanyol fejlődésnek, e két ország az EU perifériáján sikeres modernizációval rá tudott állni egy olyan, még a recessziós időszakban is fenntartható növekedési pályára, amely tartósnak látszik. A reálkonvergenciának ezekben a gazdaságokban nem ártott a monetáris csatlakozás, a szigorúbb szabályok betartása stabilitást eredményezett. A stabilitási paktum betartásának relativitásából sem szabad túlzó következtetéseket levonni. Pedro Solbes gazdasági és pénzügyi biztos nemrég megerősítette, hogy Brüsszel akár a valutaunióhoz való csatlakozás másnapján kész lesz megindítani a deficit-túllépés miatti eljárást azon új tagok ellen, amelyek költségvetés hiánya meghaladja a GDP 3 százalékát.
A leendő tagoknak jövő márciusban kell értesíteniük a brüsszeli hatóságokat költségvetési terveikről. Az újonnan belépőket ugyan az eurót nem használó más országokhoz hasonlóan – és az eurózóna tagjaitól eltérően – nem sújthatják szankciókkal a szabályok megsértéséért. Más kérdés, mi van akkor, ha a nagy költségvetési hiány szokássá, és mértékét tekintve riasztóvá válik; ebben az esetben az Európai Bizottság ugyanis felfüggesztheti a kohéziós alapból járó támogatások kifizetését.
Egyébként az sem egyértelmű, hogy az unión belül várható hangsúlyeltolódás következtében valóban felpuhulnak-e majd az egységes valuta bevezetésének előfeltételét jelentő maastrichti konvergencia kritériumok. „A mostani döntés formálisan semmilyen hatást nem gyakorol a kritériumok érvényességére. Politikai szempontból mégis nehezebb lesz ragaszkodni ahhoz, hogy a 3 százalék az 3 százalék. Arra számítok, hogy Franciaország és Németország végül visszakozni fog, mert felismerik ezt az összefüggést” – fejtette ki a Figyelő kérdésére Daniel Gros, az Európai Politikai Tanulmányok Központjának (CEPS) igazgatója.
Más, lapunknak nyilatkozó szakértők viszont nagyon is megalapozottnak nevezték azt az igényt, hogy a még 1992-ben lefektetett kritériumokat, az azóta történt változások fényében, módosítsák, és rugalmasabbá tegyék. Példaként említették az inflációs követelményt (az infláció szintje 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú tagállam mutatójának átlagát), amelynek elfogadásakor az EU-ban még meglehetősen ingatag volt az árstabilitás. Az átmenetben lévő gazdaságoknak viszont robusztusabb növekedésre, és ezzel párhuzamosan átmenetileg magasabb inflációra lehet szükségük ahhoz, hogy mielőbb felzárkózhassanak az EU átlagos fejlettségi szintjéhez. Daniel Gros szerint ugyanakkor a leendő tagok számára is fontos, hogy úrrá legyenek a költségvetési hiányon. „A nagy deficit távol tartja a befektetőket. Márpedig az új tagállamoknak jó sok befektetésre van szükségük” – hangsúlyozta a brüsszeli kutatóintézet vezetője.
