Lesújtó látlelet

Nem torpant meg a reform – mondta az éppen aktuális egészségügyi miniszter abból az alkalomból, hogy távozik posztjáról (de szép kifejezés) a reformokért felelős kormánymeg-bízott. Nyilván nem azért, mert elégedett tervei megvalósulásával. De hol is van a honpolgárok által áhított, világos és egyértelmű reform – tehetjük fel a kérdést Moldova György A tékozló koldus című nagyszabású háromkötetes riport-könyvének elolvasása után. Választ ugyan nem találunk, a szerző ezzel nem is foglalkozik, „csupán” egy nagyon részletes, alapos, sokoldalú helyzetképet ad a hazai egészségügy állapotáról. Méghozzá a puszta tényeken alapuló lesújtó diagnózist (csaknem) mindarról, ami van.

Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy közismert szerzőnk megérdemli az elismerést, mert szerfelett kényes, ámde a szó szoros értelmében húsunkba vágó téma feldolgozására tett sikeres kísérletet. S módszere is követendő példa lehet a népszerű „sztárriportereknek”, akik futószalagon, néhány hét alatt ütnek össze egy könyvet. Moldova, a „régi motoros” behatóan felkészül kérdéseire, továbbá – s ez sem gyakori mostanság – hagyja (ki)beszélni interjúalanyait, miközben ügyesen irányítja a párbeszédeket. Saját véleményét pedig inkább külön kommentárokban közli. Mélyreható és többsíkú tényfeltárásra törekedve beszélgetőpartnereinek köre szerfelett széles, beletartoznak orvosok, mentősök, nővérek, ápolók, mérnökök, könyvelők, boncmesterek, tudományos kutatók.

PÉNZZEL SEM MEGY. Nem készít érdemleges bevezetőt, összefoglaló(ka)t sem, így azután a következtetések megfogalmazását, a tanulságok levonását az olvasóra bízza. Ezért a recenzens sem tehet mást, mint hogy a rendkívül gazdag anyagból, a felhalmozott problémák halmazából önkényesen kiemeljen egyet-kettőt. Először szóljunk a közhiedelem szerint legfontosabbról, a bajok fő okozójáról, az egészségügy immáron krónikus pénzhiányáról. Való igaz persze, pénz nélkül nem megy. Azonban a több pénz sem old(hat) meg minden bút és bánatot, ha maga a rendszer, s benne a finanszírozás módszere ezer sebből vérzik. Merthogy egyfelől felesleges tékozlás tapasztalható mindenfelé, másfelől a zavaros, áttekinthetetlen, sok vonásában értelmetlen elszámolási rendszerre, arra a finanszírozásra, amely számos esetben nem fedezi a valós költséget, és csalásokra, hamis elszámolásokra kényszeríti a kórházakat. Az sem éppen örvendetes, hogy a drága műszerek egyfelől „hiánycikkek”, másfelől sok helyütt kihasználatlanok. És akkor még nem is említettük, hogy az amortizációs költségek el nem ismerése az amúgy sem elégséges működési költségeket terheli.

Az egész pénzügyi elszámolási rendszer gazdája az állam megbízottja, a kasszakulcs őre, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Tekintélyes vezetője szerint mintegy 500-600 milliárdból sok gondot lehetne megoldani, lerohadt kórházakat rendbe hozni, fizetéseket rendezni és így tovább. Ámde azt is mondja: „akkor sem csökkennének döntő mértékben a betegségi és halálozási mutatók”, merthogy „az egészségügy önmagában nem tudja megváltani a világot, legfeljebb 15 százalék hatást gyakorolhat az emberek életére”. Nos, erről a gyakorta említett felelősségelhárító okfejtésről egy nemrég elhunyt, sokat tapasztalt orvos, Csákány György úgy vélekedett: ez sem más, mint a sarokba szorított egészségpolitikusok által kiötlött elmélet, amellyel védeni próbálják magukat.

FEUDÁLIS VISZONYOK. Miként állunk a gyógyítás kulcsszereplőivel, az orvosokkal? Róluk szólva nem hagyhatjuk említés nélkül a múlt csökevényét, a kedvező változásokat akadályozó „bismarcki modellt”, a kórházakon belüli feudális viszonyokat. Ebben a maradi rendszerben a hatalom birtokosa, a „hűbérúr” az osztályvezető főorvos, aki „fenntartott ágyakkal, presztízs és monopol műszerekkel”, saját betegekkel, sokféle kiváltsággal rendelkezik. Ezért is érthető, hogy mögötte ugrásra készen állnak, akik várják, „hogy a professzor leforduljon a székről, és mindenki lépjen egyet felfele”. Persze megbocsáthatatlan hiba volna, ha nem ismernénk el az orvosok – és az ápolószemélyzet – hozzáértéssel és becsülettel végzett áldozatkész munkáját. Ők azok, akik, sokszor keserves körülmények között, jóval többet dolgoznak az unió által megengedett heti 40 óránál. Így azután nem túlzás az a vélekedés: igazi magyar csoda, hogy az egészségügy a szükségeshez képest tizedannyi pénzből csak fele olyan rossz ellátást nyújt, köszönhetően a dolgozók helytállásának.

A helytállásra azonban mégsem lehet az egészségügy jövőjét építeni. Mivel pedig az egész-ségpolitika a kormánypolitika integráns része, a mindenkori kormányok felelősek a nép egészségügyi ellátásáért. Igen ám, de hosszú távú feladatok várnak megoldásra, mert az egész rendszer gyökeres átalakításra szorul. A kormányok pedig eddig négyévenként váltogatták egymást, s amit az egyik elkezdett, a következő igyekezett gyorsan megváltoztatni. Az átfogó egészségügyi reform elmaradásában tehát egyaránt vétkes a rendszerváltás utáni minden eddigi kormányzat éppúgy, mint a saját szűk érdekeit képviselő gazdasági és politikai elit. Egy hosszú távon is érvényes, valódi egészségügyi reform sokak érdekeit sértheti, és csakis a közös nemzeti érdekeket ismerő és elismerő együttes akarattal valósítható meg. Ám ez még odébb van. Addig még maradnak a kényszer- és az alibi intézkedések – meg a szebb jövő délibábos ígérete. Moldova riportkötete abban segít, hogy szembenézzünk az egészségügy komor valóságával.