 |
Bocsánatát kérem a tisztelt Olvasónak, ha netán túlságosan felbosszantanám eheti témámmal. De pontosan azért, ami miatt néhányan bosszúsan azt morogják netán maguk elé, hogy mit akarok én a Maldív-szigetek édenkertjével, amikor a csontjainkba hatol a november – nos hát éppen ez ellen lázadozik az én szervezetem is. Kikérem magamnak az undok ködöt és didergést, azért is elmenekülök innét, és elcsalogatom olvasóimat egy álomvilágba, ahol jártam egyszer. És azóta is, tíz éve folyamatosan ide vágyom vissza. Különösen novembertől márciusig.
Váratlanul csöppent ölembe az ajánlat, hogy Bécsből a LaudaAir új járatán, újságírókkal, televíziósokkal Sri Lankára, majd Maldíviába repülhetek. Ilyen ajánlatot normális ember nem utasíthat vissza, tehát azonnal hagytam csapot-papot, és elmentem. Első osztályon röpültünk Colombóig. Az első, ami feltűnt: Sri Lanka vagy Ceylon valóban a mosoly országa. Megy az ember az utcán, nézelődik, megnézi az embereket is, hiszen ez a legfontosabb, és ahogy rájuk néz, ők barátságosan visszanéznek és mosolyognak. Egytől egyig mind. Ez hihetetlen élmény, az ember lebegni kezd tőle.
Egy kisbuszon végigvágtáztuk, mint az őrültek, Ceylont. Lógott a nyelvünk, de csodás volt. Végül az eszelős hajsza után pihenésül átröptettek a Maldív-szigetekre. Ahol a tengertől tengerig érő repülőtéren épphogy le tudott fékezni a gép, úgy látszik, itt nagyobb sziget nem akadt erre a célra. Majd átszálltunk egy közepes motorcsónakba, melynek peremén görcsösen kapaszkodva félórás Csendes-óceáni, egyáltalán nem csendes hullámlovaglás következett. És megérkeztünk a mi kis szigetünkre.
A Maldív Köztársaság 2000 korallszigetből áll. Ebből 200 lakott. És ötvenet turistáknak építettek ki. Ezek egyike volt a mi kis édeni szigetünk, Madoogali. Hihetetlen. A Csendes-óceán közepén, egy ugrásra az Egyenlítőtől, eredeti flórával (sőt, faunával is) – és teljes komfort a sáskunyhókban, áram, légkondicionáló, édesvíz (a korall és a homok megoldja ezt is), és egy nagyobb épülettel, ahol a direkció, a konyha és az evészet zajlott. Ahogy a pálmafák és a dzsungelnövényzet között bandukoltam tengerparti kunyhóm felé, békés óriásgyíkok kotortak az utamból a bozótos mélyére, felettem pedig repülő kutyák szálldostak sárkányszárnyakon pálmafáról pálmafára. Beléptem a kunyhómba: kellemes hűvösség, kényelem, remek fürdőszoba, gyümölccsel megrakott tál fogadott.
A tenger színével nem lehetett betelni. Teljesen nyugodt, mert ötven vagy száz méterre korallgyűrű övezi, megszelídítve az óceánt, és ami még fontosabb, tökéletes biztonsággal kizárva a sziget vizeiről a cápákat. A nyugágyamat beállítottam a vízbe, vittem magammal néhány banánt, heverésztem, és körülvett a teremtéskori boldogság. Közben olyan fantasztikus formájú és színű halak érdeklődtek, hogy ki vagyok, amilyeneket a nagy európai akváriumokban vagy a tengeri filmekben bámulunk, hogy ilyen hal pedig nincs! Egy banánt belógattam a vízbe: a valószínűtlen halak a kezemből ettek.
 |
A konyhából aztán – és egyéb jelekből is – kiderült, hogy a tulaj olasz. Ennek én nagyon örültem, mert akárhogy nézem, az olasz és a francia konyhát szeretem a legjobban. Az olasz stíl uralkodott, persze távol-keletivel tarkítva, a hatalmas tálalóasztalokon, ahol a sáskunyhók népe szabadon garázdálkodhatott az étkezések idején. (Meg bármikor, hiszen a bár mindig működött.) Én még annyiféle halat és tengeri herkentyűt egyhalomban nem láttam soha. És a húsok. A saláták. A különböző olasz pasták. És édenkerti gyümölcsök. Tökéletes konyha volt, rusztikus természetességgel kiterítve.
Megértettem Gauguint, hogy elmenekült a maga tahiti paradicsomába. Novemberi reumások, drága jó társaim a vacogásban: nem neki volt igaza?
