Permanens vesszőfutás

Raskó György, agrárközgazdász

 Sovány vigasz, hogy Magyaror-szágon kívül mások is bőven kaptak figyelmeztetést Brüsszeltől a közös agrárpolitikához (CAP) kapcsolódó intézmények átvétele terén tapasztalt késlekedés miatt, de a miénkhez hasonló lemaradást csak a Lengyelország esetében állapított meg az Európai Bizottság. Brüsszel szerint az integrált nyilvántartási és ellenőrzési rendszer (IIER) kiépítése „súlyos késésben” van, s szinte reménytelen, hogy a magyar mezőgazdaság jövő májusra alkalmassá váljék a közösségi pénzek fogadására.

A KRITIKA ÉS FOGADTATÁSA. A hazai belpolitikai állapotokra jellemző, ahogyan az érintettek értelmezték a legújabb brüsszeli kritikákat. A kormány képviselői nemes egyszerű-séggel az előző kabinetet tették felelőssé a mai problémákért, majd nyilatkozataikra reagálva az ellenzék (szégyenérzet nélkül) csípőből tüzelt, mondván: bőven lett volna idő behozni a lemaradást, de még őket is meglepte a jelenlegi agrárirányítás – intézményfejlesztésben mutatott – másfél éve tartó tehetetlensége.

Meggyőződésem, hogy ez az egymásra mutogatás, a felelősség áthárítása a másik félre senkit sem érdekel igazán. Az agrárvilág szereplői már rég belefásultak a rendszerváltás óta tartó parttalan és öncélú agrárpolitikai vitákba. Miért? Mert a mezőgazdaság sokkolóan gyors ütemben marginalizálódott (a GDP-hez való hozzájárulása már csak 3,5 százalék, szemben a kilencvenes évek eleji 15 százalékos részesedéssel), s ezzel párhuzamosan a termelői jövedelmek egyre nagyobb mértékben maradtak el a nemzetgazdaság más ágaiban elérhető keresetektől. Az agrártársadalom deklasszálódott amellett is, hogy a kormányok egymást túllicitálva tizenhárom év alatt 1500 milliárd forint (!) támogatást osztottak szét a termelők között. De pontosabban fogalmaznék, ha azt írnám: ennyi támogatást „szórtak szét”. Ugyanis az agrárpolitikai cikkcakkok következményeként a támogatási célok és programok kormányzati ciklusonként változtak, egymás pozitív hatását kioltották, azaz a költségvetési pénzek megtérülése nemzetgazdasági szinten rendre elmaradt. Ráadásul a kedvezményezettek sem profitáltak igazán belőle, s sokan közülük ma is a rendszerváltás vesztesének érzik magukat.

Ilyen előzmények után nem meglepő a gazdák körében tapasztalható apátia, vagy szorongás az uniós tagsággal kapcsolatban. A Sapard-program többéves késéssel való indítása és a most felmutatott piros lapok tovább erősítik ambivalens érzéseiket, s jogos a félelmük, hogy a kormányzati adminisztráció tehetetlensége miatt nem juthatnak megfelelő időben és mértékben az uniós pénzekhez, azaz vesszőfutásuk az uniós csatlakozás után is folytatódni fog.

Miként kerülhetett ilyen helyzetbe egy olyan ország mezőgazdasága, amelynek termelési adottságai Európában – és más kontinensekkel összehasonlítva is – a legkedvezőbbek közé tartoznak? Hazánk területének több mint 50 százaléka szántó, s az ültetvényekkel, a legelőkkel együtt a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek részaránya 67 százalék. Mindez a jelenlegi 15 EU tagállam átlagában a 40 százalékot sem éri el. Ráadásul a mi földjeink termékenysége, művelhetősége és – ki merem jelenteni – környezeti állapota is sokkal jobb az uniós tagállamok művelésbe vont földjeinél. Nem kétséges: az ökológiai adottságok biztosítják a szükséges alapfeltételeket ahhoz, hogy Magyarország a világ fejlett és versenyképes mezőgazdasággal rendelkező országainak csoportjába tartozzon.

De már rég nincs ott. S ezért nem elsősorban a keleti piac-vesztés, az agrárolló nyílása, vagy más gazdasági tényező a felelős, sokkal inkább az önző pártérdekeknek alárendelt mindenkori kormányzati politika. Az Antall-kormány rossz kompromisszumot kötött a kisgazdákkal a földkárpótlás ügyében, miként átgondolatlan volt a szövetkezetpolitikája is. Ma sem értem, miért zöldbáróztak annyit egyes koalíciós politikusok, amikor tudták, hogy a kilencvenes évek elején a termelőszövetkezeti vezetők nagyobbik hányada már a hagyományosan konzervatív elkötelezettségű kis- és középparaszti családok leszármazottja volt, akiket egykor kulákgyereknek, s éppen ezért megbízhatatlannak tartott a szocialista hatalom. Többségük talán e sérelmek miatt is a rendszerváltó pártokra szavazott 1990-ben, s csak később – megélhetését veszélyeztető politikai támadások miatt – sodródott át a baloldalra, mert néha tényleg a „lét határozza meg a tudatot”.

Aztán jött a Horn-kormány és különös dühvel tagadott mindent, amit elődje tett az agráriumban. Nem csak a rosszat, de a jót is. Nekiment a falugazdász-hálózatnak, felszámolta a magángazdaságok fejlődését segíteni hivatott Mezőgazdasági Fejlesztési Alapot, leállította a birtokrendezést célzó jogi-szabályozási folyamatokat, azaz nyíltan diszkriminálta az indulás nehézségeivel amúgy is küszködő egyéni gazdákat. Biztos vagyok benne, hogy 1998-as bukását jelentős mértékben e magatartásának köszönhette. Elődei hibáiból az Orbán-kormány sem tanult, sőt azzal, hogy a vidékre szabadította a mezőgazdaság ügyeiben dilettáns miniszterét és kisgazdacsapatát, tovább gyorsította a profeszszionális agrártermelés térvesztését. A kisgazdák ad hoc intézkedésekre épülő kiszámíthatatlan agrárpolitikája miatt a mezőgazdaság tőkevonzó képessége éppen akkor csökkent a nullára, amikor az uniós felkészülés okán sok százmilliárdos tőkebefektetésre lett volna szükség. Az igazsághoz tartozik, hogy a kisgazdavezér eltávolítása után az Orbán-kormány tett markáns előremutató lépéseket a családi gazdaság programjának meghirdetésével, de értelmetlenül, szükségtelenül, sőt alkotmányellenesen megpróbálta kihúzni a minőségi árutermelés javát produkáló nagygazdaságok alól a talajt (például a földbérleti jogosultság sorrendjének különös törvényi módosításával, vagy a szövetkezeti külső üzletrészek felvásárlása révén történő részleges visszaállamosítással).

BE NEM TARTOTT FOGADALMAK. A 2002-es kormányváltás újabb agrárpolitikai fordulatot hozott, a tsz-ek és más nagygazdaságok tulajdonosai fellélegezhettek, a magángazdák meg ösztönösen összehúzták magukat. Bár Medgyessy határozottan figyelmeztette a szocialisták agrárpolitikusait, hogy nem fogja megengedni az újabb visszavágást, s véget vet a rendszerváltás óta tartó „kisüzem kontra nagyüzem” rivalizálásnak, hamar bebizonyosodott, hogy nem igazán tud érvényt szerezni e nagyon is méltányolható célkitűzésnek. A választási győzelem után néhány hónappal az agrártárca pénzhiányra hivatkozva leállította a családi gazdaságok fejlesztését célzó kedvezményes hitelprogramot, miközben 65 milliárd forinttal konszolidálta kedvenc nagyüzemei adósságát.

Ráadásul a jelenlegi agrárvezetés ugyanúgy „nem érzi” az uniós terepet, mind a kisgazdák. Nem érti, hogy ha már úgy döntött az ország, hogy az EU tagja kíván lenni, akkor nekünk kell alkalmazkodni a CAP intézményeihez, s nem fordítva. Ha érezné, akkor például nem bombázná Brüsszelt az egyszerűsített kifizetési rendszer sokadik magyar változatával, mert tudnia kellene, hogy az unió számára kezelhetetlen az egyedi magyar elszámolás, de éppen úgy kezelhetetlen lenne egy ilyen igény lengyel vagy szlovák részről. Az unió mezőgazdasági főbiztosa az ősz elején magyarországi tartózkodása során elég világosan értésünkre adta, hogy az EU nem fogadhat el – a támogatások elosztására vonatkozó – olyan egyéni kívánalmakat, amelyek a CAP egységét veszélyeztetnék. E kísérletezés azonban tovább folyik, s fél évvel a belépés előtt a tárcavezetés még mindig nem tudja igazából, hogyan és mit akar tenni felkészülés címén.
Könnyen megmagyarázható, hogy miért. Mert politikusainknak csak pártpolitikai elképzelése van arról, hogy milyen magyar mezőgazdaságot akarnak valójában. Ez az elképzelés pedig igencsak egyszerű. Olyat, amely minél több szavazatot hoz pártjának a választásokon. Ez a motiváció generálta a fiatal demokraták kampányidőszakban indított, végletekig erőltetett „arccal a családi gazdaságok felé” programját ugyanúgy, mint a szocialisták törekvéseit: a szövetkezeti adósságok elengedését, és az ingyenes állami vagyonjuttatást célzó mániákus elképzeléseit.

Lehettek volna konkrétabb és tisztább vízióik is. Például, hogy akarunk-e a globalizált világgal versenyre kelő exportorientált professzionális agrárgazdaságot? Esetleg a paraszti hagyományokat őrző extenzív mezőgazdálkodást, amely lokális piacokat keres, és keveset törődik a nagyvilággal? Egyeseknek az előbbi a szimpatikus, mert megvannak az adottságok hozzá. De sokaknak éppen a másik út tetszik. A pártoknak és főleg agrárpolitikusainak el kellene fogadni végre, hogy Magyarország mezőgazdaságának szélsőségesen duális volta ma tény, amit sem erőszakkal, sem milliárdos támogatásokkal nem lehet érdemben megváltoztatni. Az elmúlt három és fél kormányzati ciklus alatt történtek ezt vitathatatlanul alátámasztják. Hasztalan és főleg költséges fáradozás a másik oldal által preferált vállalkozási formák kiiktatására törekedni, mert a gazdasági társaságok (nagyüzemek) ugyanúgy, mint az egyéni (családi) gazdaságok a magyar mezőgazdaság markáns szereplői lesznek a jövőben is. Ha e felismerésig a pártok eljutnának, az áldatlan viták után végre „történelmi kompromisszumot” köthetnének. Megkezdődhetne a közös gondolkodás arról, mit kell tenniük azért, hogy az uniós csatlakozásból minél több kis- és nagygazdaság győztesen kerüljön ki. E győzelem annyit jelent, hogy a mi agrártermékeink hódítják meg az uniós piacokat – s nem fordítva -, a közös agrárpolitika adta lehetőségekkel jól sáfárkodva az elszegényedést a gazdagodás folyamata váltsa fel a magyar agráriumban. Bízom benne: mi mindannyian ilyen mezőgazdaságról álmodunk.