Kísérleteznek

Megannyi államigazgatási formáció és érdekképviseleti szerv, jó pár szakmai konferencia, és megszámlál-hatatlan tudományos intézet kötelezi el magát naponta a kutatás-fejlesztés ügye mellett – a politikusokról már nem is beszélve. Ám ha végignézzük Magyarországon a kutatás helyzetét, vagy még inkább a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó nagyvállalatokat, akkor azt látjuk: a sok bába közt elvész a gyerek. Jól példázza ezt, hogy több száz nagyvállalat közül – dacára az állami támogatásoknak és kedvezményeknek – deklaráltan húsznál is kevesebb foglalkozik kutatással, illetve fejlesztéssel. Elgondolkodtató az is, hogy ezek között is csak néhány olyan található, amely a saját termékeinek vagy gyártásának fejlesztésén kívül a hagyományos értelemben vett kutatási területeken is érdekelt, netán saját szakterületén hasznosítható alapkutatásokra is koncentrál, mint például a GE, a Knorr-Bremse, vagy az Ericsson (a K+F tevékenységet folytató fontosabb cégeket lásd a 78-79. oldalon).

SZEMLÉLET. Tíz-tizenkét év szükséges ahhoz, hogy egy középiskolát végzett, mérnöknek készülő ígéretes fiatalból egy kutatócsapat vezetője váljon. Éppen ennyi telt el nálunk a rendszerváltás óta, ám a hazai szemlélet alig változott. „Még ma is a kiugró egyéni teljesítményekre építene az innovációs politika, s kevesen ismerik fel, hogy a kutatás-fejlesztés ma összehangolt csapatmunkát, s újszerű, a hasznosíthatóságot előtérbe helyező szemléletet kíván” – mondja Boda Miklós, az Ericsson Magyarország Kft. K+F ágazatának igazgatója, a cég vezérigazgató-helyettese. Az Ericsson Info Parkban lévő 350 kutatót – és a műszaki egyetemről további 100 PhD hallgatót – foglalkoztató intézetet vezető szakember szerint a vállalatok hozzáállásán is van mit változtatni. Miközben ma mind elterjedtebbé válik az egyetemek és főiskolák, valamint a vállalatok közti együttműködés, ezt a támogatást a legtöbb nagy cég ma is inkább gesztusként fogja fel, és legfeljebb pr értékű eszköznek tekinti. Mivel a vállalatok nem igazán várnak konkrét eredményeket a támogatásért cserébe, így nem is nagyon születik ezekből az ál-együttműködésekből hasznosítható ismeret. Nem is beszélve arról, hogy míg a fejlett világban a K+F-költések kétharmadát a vállalatok adják, nálunk e kiadásoknak (amelyek egyébként is alacsonyabb szinten állnak) csak a harmada tulajdonítható a vállalati szférának.

A hazai K+F számára a nehéz-kesen kialakuló együttműködésnél komolyabb probléma a „kritikus tömeg” elégtelensége. Mivel az egyedül dolgozó nagy koponyák ideje lejárt, s a kiemelkedő teljesítményű tudósok is csapatban, vagy egy nagyobb gárda irányítójaként dolgoznak, új megközelítésben kell kezelni a K+F ügyét. Ezzel egybecsen-genek Lippényi Tivadar, a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) innovációs főosztályának vezetője által megfogalmazottak. E szerint alapvető szemlélet-váltásra, s a vállalati-piaci igények által befolyásolt, keresletorientált innovációs politikára van szükség. Ehhez pedig minőségi változás szükséges az oktatáspolitika terén is.

Mindez azonban a kritikus tömeg problémáját önmagában nem oldja meg. Miközben Skandi-náviában több tízezer felsőfokon képzett mérnök dolgozik a távközlési cégeknél, addig nálunk néhány száz szakember közös munkába vonása már hatalmas fegyverténynek számít. Pedig miközben Magyarországon inkább a nagy formátumú tehetségek kinevelésére koncentrálunk, őket akár a nagyobb cégek, akár a nemzetközi kutatóközpontok nagyon egyszerűen elcsábítják, s – mint az elmúlt évtizedekben oly sokszor – ezután is külföldön hasznosul majd a hazai oktatásba befektetett pénz és energia. „Éppen ezért néhány területre kellene összpontosítania a magyar innovációs politikának, s a kutatói csapatok, jelentős kutatóműhelyek kialakítása lenne az elsődleges támogatandó cél” – véli Boda Miklós.

UNIÓS TÁMOGATÁS. Az innovációs járulékról ismertté vált új K+F finanszírozási rendszer (Figyelő, 2003/44. szám), valamint az unió e téren meghirdetett 6. számú keret-programja remélhetőleg számottevő javulást hoz majd. Az EU-támogatások elsősorban a külföldi együttműködésben megvalósuló kutatási területeken segíthetnek versenyelőnyhöz, ám e tekintetben a hazai kutató-műhelyek tapasztalata még kevés. Ami rossz jel, mert minden korábbinál nagyobb összeg, nagyságrendileg 4400 milliárd (!) forintnyi uniós forrás áll rendelkezésére az európai K+F fejlesztésére. A 2002 és 2006 között a közösségi programok részeként meghirdetett 6. keretprogram (www.cordis.lu) célja, hogy az unió jelentősen csökkentse a K+F terén meglévő lemaradását. Barcelonai csúcstalálkozójukon ugyanis a kormányfők célul tűzték ki, hogy 2010-ig az Európai Unió a világ legversenyképesebb gazdasá-gává váljék. Ehhez azonban az uniós K+F kiadásoknak a mai 1,9 százalékos átlagról a GDP-hez viszonyítva 3 százalékra kellene nőnie, mert innováció tekintetében alaposan lehagyta az elmúlt tizenöt évben az Európai Uniót a világ két, e tekintetben is vezető hatalma, Japán és az Egyesült Államok. A gazdasági tömörülések vetélkedésében így az unió a cseppet sem előkelő harmadik helyen áll.

Magyarországon ennél szomorúbb a helyzet: a kutatás finanszírozása nagy jóindulattal is csak átgondolatlannak nevezhető. A kutatók száma alacsony, a műszerpark elavult, a kutatási infrastruktúra fejletlen, a projektekre kevés a pénz, a jó koponyákat pedig külföldre csábítják. Ilyen körülmények közt nem csak a kormányzatnak, hanem a vállalatoknak is friss szemlélettel kellene a problémát kezelniük.