 |
| FEKETE KÁROLY ügyvezető, Consulting Group Buda Kft. |
Gazdaságunk középtávú fejlődésének talán legfontosabb kérdése az európai monetáris rendszerhez és annak valutájához, az euróhoz való magyar csatlakozás mikéntje és időpontja. Ezzel kapcsolatban három állítást kívánok tenni. Az első: a magyar gazdaságpolitika sürgetően szükséges közös horgonya lehet az eurózónához csatlakozás időpontjának meghirdetése és az arra való, parlamenti ciklusokon átívelő gazdaságpolitikai felkészülés kidolgozása. A második: a sikeres csatlakozáshoz alapvető gazdaságpolitikai szemléletváltást kell elfogadtatni a gazdaság szereplőivel, különösen pedig a fiskális politika alakítóival. Végül a harmadik állítás: az eurózónához való csatlakozás programja lehet az egyik leghatásosabb eszköz arra, hogy a magyar gazdaság visszatérjen a fenntartható növekedés pályájára. Ezen állítások egymással szorosan összefüggő rendszert alkotnak, ezért az alább következő gondolatmenetben élesen nem fogom elhatárolni azokat.
MÉRLEGELÉS. Olyan gazdaságok között, amelyek termelékenysége és gazdaságpolitikai vonalvezetése nagyjából azonos, a közös valuta bevezetésének szinte csak előnyei vannak. Azonban ma még az euróövezet országai között is elég nagyok a különbségek. Ezt tükrözi a növekedés lelassulása a régióban és a vezető tagországok mai roppant nehézségei a maastrichti kritériumok teljesítésében. A rendszerben lévő gazdaságok eltérő termelékenységi viszonyai feszítik a közös valuta és az azt támogató szigorú fiskális korlátok abroncsait.
A nagy, fejlett, posztindusztriális gazdasági egységeken működő közös, egységes valutarendszer azonban nem az Európai Unió ezredfordulós találmánya. Miként lehet az, hogy az Egyesült Államok hasonlóképpen különböző termelékenységű 50 tagállama sikeresen tud közös valutát fenntartani évszázadok óta? Az elméleti válasz erre az, hogy amennyiben a termelékenységi különbségeket az árfolyam nem egyenlíti ki (mert közös a valuta), akkor a termelési eszközök áramlása a kiegyenlítő mechanizmus. Amerika második világháború utáni gazdaságtörténete jól mutatja, hogy a tőke és a munkaerő mindig oda (először Detroit, Chicago, New York környékére, később Kaliforniába, majd Georgiába, Texasba) áramlott, ahol a legjobban nőtt a termelékenység. Ehhez azonban a közös nyelv, a közös kultúra és az amerikai szövetségi állam ernyője egyaránt kellett. Ma még kérdéses, hogy az európai munkaerő mobilitása eléri-e azt a szintet, amely a termelési feltételek változására hasonló választ lehetővé tesz. Ha nem, az eurórendszer hosszabb távon erodálódhat, feltételei fellazulnak, akár szét is eshet. A többségi szakmai vélemény mégis az, hogy az unió integrálódása folytatódik, a tagországok kohéziója egyre nő.
A magyar gazdaságpolitika eszközeit, sőt céljait tekintve is sajnálatosan kevés közös pont található ma a versengő politikai erők között. A kíméletlen politikai verseny pedig a gazdaságpolitikai vonalvezetésre mélyreható negatív és közvetlen kihatással van. A tavalyi választási kampány előtt kezdődő, máig tartó gyakorlat, a fiskális osztogatás versenye, a magyar gazdaságot 2003 közepére élesen eltérítette a fenntartható és kívánatos ütemű növekedés pályájáról.
Radikális gazdaságpolitikai irányváltás kidolgozását az intellektuális kapacitáson túl talán leginkább az korlátozza, hogy kormánypárt és ellenzék teljes mértékben a „publikumnak játszik”. Ezért a gazdaságpolitikai program nevű tanulságos, elgondolkodtató színdarabból, amely a szakmai megoldások, alternatívák versenye lenne, már régen olcsó bohóctréfa lett.
KÖZÖS CÉL. Kedvező és bizakodásra okot adó ugyanakkor az a fejlemény, hogy ellenzék és kormány egyetért az euró 2008-as bevezetésének lehetőségében, szükségességében, és magában az időpontban is. Ez egyedülálló lehetőség. Véleményem szerint ez lehet talán az egyetlen horgony, amelyre kormány és ellenzék konszenzusos középtávú gazdaságpolitikát alapozhat. Ha ez a cél közösen elfogadható, akkor a feleknek sürgősen érdemi tárgyalásokat kellene kezdeniük a kölcsönösen elfogadható feltételekről és az azokhoz kapcsolódó intézkedésekről.
A belépés mindenekelőtt az úgynevezett maastrichti kritériumok teljesítését feltételezi. Ennek a felhalmozott államadósságra és a folyó költségvetési deficitre vonatkozó kritériumai fiskális természetűek, az inflációs feltétel pedig monetáris követelmény. E feltételek azonban csak felszíni megjelenési formái annak a lényegi körülménynek, hogy a csatlakozó nemzetgazdaság fejlettségi szintje és növekedési karaktere, potenciálja kellően közel van a közös valutát alkalmazó országok átlagához. Amennyiben egy csatlakozó ország termelékenysége számottevően elmarad a zóna átlagától, akkor két dolog történhet. Ha e termelékenységi rés a tények alapján és a gazdaság szereplőinek várakozásai szerint a jövőben is fennmarad, akkor szükségszerűen megindul a termelési tényezők (esetünkben nyilván azért elsősorban a tőke, de emellett nyilván a legképzettebb, legversenyképesebb munkaerő) elvándorlása. Ez azért következik be, mert a termelékenységi szintek eltérésének tükröződését az egységes valutarendszerben a megengedhető nemzetgazdasági inflációs eltérések szigorú korlátja és (vagy) az árfolyam módosítás (leértékelés) lehetetlensége korlátozza. Az ellentmondás csak a termelési tényezők fizikai mozgásával oldható fel a közös valutarendszeren belül. Ha viszont a belépő gazdaság termelékenységi mutatója lényegesen jobban javul, mint a zóna átlaga, akkor ennek érvényesülését a maastrichti kritériumok betartása akár korlátozhatja is. A kritériumok betartása ekkor gúzsba kötheti a felzárkózó gazdaságot.
Ennek a dilemmának a feloldásához bizony konszenzusos alapokon nyugvó gazdaságpolitika kell. A magyar gazdaság főbb trendjeit pont meg kell fordítani ahhoz, hogy 2008 reális csatlakozási dátum legyen. Az EU ugyanis önmagát komolyan veszi, a belépési kritériumok teljesülését szigorúan figyeli, és számon kéri. A magyar gazdaság túlontúl kicsi ahhoz, hogy sikerrel próbálja meg a kritériumok egyedi fellazítását. Vagy a jelenleg is ismert feltételek betartásával csatlakozunk, vagy – legalábbis 2008-ban – sehogy. A kritériumok teljesülése pedig javarészt az uniós termelékenységhez felzárkózott gazdaságot feltételez. Ezért 2008-ban akkor lehet csatlakozni, ha addig a magyar termelékenység és GDP növekedése jelentősen meghaladja az uniós átlagot, ideálisan a 4,0-4,5 százalékos sávba esik.
Ekkora növekedés végzetes egyensúlyhiányok nélkül akkor érhető el, ha a beruházások ismét meglódulnak. Amihez ismét vonzani kell a tőlünk elpártolt külföldi befektetőket. Fel kell gyorsítani a privatizációt, befektetési kedvezményeket, rugalmas és gyors engedélyezést kell számukra biztosítani. Lényegesen csökkenteni kellene az élőmunka terheit, hogy a befektetőknek indíttatásuk legyen a legális foglalkoztatást bővíteni.
KOPERNIKUSZI FORDULAT. A fenti, bevételcsökkentő változások ellenére ki kell egyensúlyozni a költségvetést. Ez a parlamenti képviselők fiskális ismereteiben és ezzel kapcsolatos gondolkodásában kopernikuszi fordulatot feltételez. A fogyasztás- és osztogatás-központú gazdaságpolitikát a kínálat ösztönzésének, az exportálási feltételek javításának kell felváltania.
Az infláció most ismét felgyorsulóban van. Az inflációs nyomás csökkentése az államháztartás szerepének és súlyának megfordítása nélkül nem fog menni. Az államháztartás célja a működő piacgazdaság feltételeinek biztosítása kell legyen, és nem más. Az állam a munkaerőpiacról a beruházások terén nem szoríthatja ki a piaci szereplőket, mert akkor csak súlyosbodnak, illetve ismétlődnek 2001-2003 negatív gazdasági trendjei.
A gazdaságpolitikai fordulat és a középtávú célokban való megállapodás szerintem lehetséges. Nagy felelősség, nagy baklövés volna az uniós csatlakozásban és az euró ma még reálisnak látszó 2008-as bevezetésében rejlő lehetőségek elpuskázása. Ezt a felelősséget a mai politikai elit nem vállalhatja. Az euróövezethez való csatlakozás feltételeinek elfogadása ugyanis egyúttal talán legjobb esélye is annak, hogy a magyar gazdaság ismét a fenntartható növekedési pályára álljon.
A fenntartható növekedés fájdalmas fiskális döntésekkel fog járni. A piaci viszonyok részlegesen újrarendeződnek majd, aminek komoly foglalkoztatási, jövedelmi hatásai lesznek. Aki akarja valutauniós tagságunkat, annak a gazdaságpolitika irányváltást is muszáj akarnia – a vele járó ellentmondásokkal, politikai kockázatokkal együtt.
