 |
| PATAKI GYÖRGY közgazdász, a Szent István Egyetem, valamint a BKÁE oktatója, a Védegylet munkatársa |
Semmiféle radikális vagy alternatív közgazdasági nézetrendszer nem szükséges ahhoz, hogy belássuk az ökológiai adóreform gazdasági logikáját, társadalmilag előnyös voltát, s ökológiai nélkülözhetet-lenségét. A közgazdasági alaptan-könyvek megtanítják nekünk, hogy a környezet szennyezése, a természet pusztítása a piac kudarca. A vadregényes táj, a csend vagy a biológiai sokféleség különféle megjelenési formái által nyújtott értékek ugyanis nem maradnak fönn a társadalmilag és ökológiailag kívánatos mértékben és minőségben, ha azt a piac erőinek szabad játékára bízzuk. A szabályozatlan piac egyszerűen képtelen jólétünknek ezeket az elemeit előállítani és elosztani, hiszen azoknak piaci ára nincs, vagy nem hatékony (azaz nem tartalmazza az összes költséget vagy hasznot).
NINCS INGYEN EBÉD. A gazdaságelmélet szerint a szennyezés minden egyes egységére kivetett – a károkozásnak megfelelő mértékű – adó javítja a hatékonyságot és fokozza a jólétet. Az adó révén a természeti források használói megfizetik mindazt a költséget, amelyet korábban a társadalomra vagy a közösség más csoportjaira hárítottak át. Környezeti adók hiányában saját költségeiket ezek a vállalatok és háztartások ugyan csökkentik azáltal, hogy a természet használatát nem fizetik meg, ám végső soron valakinek állnia kell mindezt. S ezt bizony vagy a jelen társadalom egésze fizeti meg (például növekvő egészségügyi kiadások formájában), vagy egy-egy amúgy is hátrányos helyzetű csoportja (ilyen a veszélyes hulladék lerakók szegényebb településekre telepítése), vagy a jövő nemzedékek teszik ezt (atomhulladék, globális éghajlatváltozás). A közgazdászok egyik kedvenc mondása szerint: „ingyen ebéd márpedig nincs”. S ez talán még inkább igaz a természet és környezetünk pusztítására, elszennyezésére – végső soron ugyanis saját életfeltételeink tönkretételéről van szó.
Bizonyos, hogy az egyik elkerülhetetlen kiigazítás a természet használatának megfizettetése. Legújabban a gazdaságelmélet mindezt kiegészíti azzal a feltétellel, hogy ezt más, torzító adók csökkentésével párhuzamosan célszerű végrehajtani. Ez az ökológiai adóreform – átalakítás, amelynek során az adóteher eltolódik a gazdasági „jók”-ról (foglalkoztatás, jövedelem) a gazdasági „rosszak”-ra (hulladéktermelés, erőforrás-kimerítés).
Az ökológiai adóreformnak kettős a profitja: az „első haszna” a környezeti minőség javulása (a szennyezés csökkenése), a „második haszna” pedig az, hogy az adóbevételek visszaforgatásával a gazdasági hatékonyságot torzító adók terheit lehet mérsékelni. Ez utóbbi, úgynevezett bevétel-visszaforgatási hatás a legjelentékenyebben a foglalkoztatás növelésében realizálható. A logika bizonyos értelemben pofonegyszerű: a jelenleg uralkodó gazdasági játékszabályok közepette a munkaerő árát termelési tényezőként számos adó vagy adójellegű elvonás drágítja a technikához és a természeti erőforrásokhoz képest. Amint megváltoznak a piaci játékszabályok, azaz a termelési tényezők közül a természet használata kellőképpen drágul a többihez képest, újfajta ösztönzés lép életbe: a gazdaság szereplői érdekeltté válnak a szennyezések és egyéb erőforrás-pazarlások mérséklésében. A munkaerő használata pedig – makrogazdasági szinten – relatíve olcsóbbá válik.
Lehetséges lenne, hogy például nemzetközi versenyképes-ségünk ne romoljék, amennyiben hazánk egyoldalú ökológiai adóreformot vezetne be? A válasz igenlő vagy tagadó volta nagyban függ attól, mit értünk versenyképesség alatt. Aki ahhoz a szokásos nézethez ragaszkodik, hogy a versenyké-pesség az alacsony költségszinttel függ össze, az inkább a környezeti adók költségnövelő, tehát vállalati versenyké-pességet csökkentő és nemzeti komparatív előnyöket rontó hatását hajlamos hangsúlyozni. Aki azonban a versenyképes-séget a megújuló- és alkalmazkodóképességben jelöli meg, az ökológiai adóreform dinamikus, kedvező hatásait fogja kiemelni.
FENNTARTHATÓ VERSENYELŐNY. Vagyis a hatékony gazdaságpolitika nem „megvédeni” igyekszik a gazdasági szereplőket, költségvetési korlátjukat mintegy „fölpuhítva” az ökológiai korlátok vonatkozásában. Ehelyett – például a környezeti adókon keresztül jelezve a természeti források szűkösségét – innovációra sarkallja őket. Az ebből (technológiai és termék szintű újításokból) eredő dinamikus hatékonysági nyereségek ellensúlyozhatják az alkalmazkodás rövid távú statikus költségeit. Azok a vállalatok és nemzetgazdaságok, amelyek kifejlesztik magukban a gyors alkalmazkodás és megújulás képességét, hosszú távon fenntartható versenyelőnyre tesznek szert a többiekkel szemben. Ebbe az innovációs képességbe, s így a versenyképességbe pedig a XXI. században már elkerülhetetlenül beletartozik az ökológiai korlátokhoz való alkalmazkodás.
