 |
David Bowie legújabb nyilvánosságra hozott víziójának a Reality címet adta, és ehhez képest rajzfilmvaló-ságban jelenik meg a borítón, poké-monos, manga-szemekkel. A Reality a tavalyi Heathen című lemezének barbár imáihoz képest meglehetősen szertelen. Az új albumon a stílusok olyan skálán rendeződnek el, ahol helyi értéküktől függetlenül eredményesen mozdíthatóak el, így a Blurre jellemző britpopos felütés (New Killer Star) után egy spanyolos hangzású szerzemény (Pablo Picasso) jön, majd a kortárs zene, a neurotikus pop, a soul, az intellektuális glam-rock elemei fonódnak egymásba.
Változatos, többrétegű munka tehát a Reality, sokkal árnyaltabb, mint az ideológiai és művészetfilozófiai vonzatokkal is rendelkező Heathen. Eddigi életművére való reflektáltság mellett Bowie ügyesen szintetizálja zenéjébe a modern rock eredményeit, de nála az újramondás mindig új aspektusokat, egyik valóságból a másikba való átjárást is jelent. Ugyanez vonatkozik például a Try Some, Buy Some című George Harrison-szerzeményre is.
Harrisonról juthat eszünkbe, hogy a Reality sokrétűsége rávilágít a popkulturális hátország elvitathatatlan remekművére, a Beatles-féle Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című ikonosztázra. A Realityn nincsenek vakfoltok, a zenei imitációk (például a már említett New Killer Star) is csak azt mutatják meg, miként tesz rendet Bowie a popban, hogyan kell tökéletesen eljátszani egy ilyen” számot. Hatványozott jelentősége van a Barnbrook Design csoport által tervezett és kivitelezett albumborítónak is, amely a modern grafika egyik irányadó munkája lehet, a képzőművészeti iskolákban nyilván hetekig tanulmányozzák majd.
| Paraméterek |
David Bowie: Reality • Sony Music 49 perc, 11 szám
Poptőzsdei árfolyam: **** |
|
A Reality nem könnyű feladvány, térjelző szavai az ég, a föld és a tenger, Picassótól az utolsó, a diszkókirályról szóló számig (Bring Me The Disco King) nagy utat járunk be, mígnem egy felkavaró jazzes zongorafutammal búcsúzik tőlünk Bowie, akit szokás volt kaméleonnak, űrlénynek, majd dzsigolónak hívni. Most leginkább a kissé patetikus „művész” szó illik rá.
