Lukács. Rendes pesti ember ilyenkor semmi másra nem gondolhat, csakis arra a csodahelyre, melyet a gyógyító orvos-evangelistáról neveztek el, mivelhogy gyógyító csodahely. Az egykor pompás épület egy tartósan huzatos ország nyomait viseli, ostrom, 1956, slampos diktatúra. Úgy elegáns, ahogy egy deklasszált gentleman elegáns tud maradni clochard-ként a híd alatt. Udvarán platánok legyezik a többnyire márvány hálatáblákat a gyógyulásért, sűrűn tele a fal (segít visszatartani az összeomlástól).
Poco Loco, Budapest
Lukácsjárók: ez a legfontosabb párt ebben az országban. És az volt akkor is, amikor egyetlen állampárt létezett, a bikaerős Lukács-szektát még ők sem bírták felszámolni. Itt 1950-ben is elsőként lehetett megtudni, miközben áthatolhatatlan gőz burkolta a hírek pusmogóit, hogy a politikai bizottságban milyen legfrissebb döntés született. Itt forrósodott a levegő 1956 tavaszán és nyarán. És a gyönyörű forradalom leverése után a villamosok még nem jártak ugyan, de a Lukács már kinyitott, és a távolról is idegyalogló szektatagok, írók, publicisták, művészek, talpuk alatt a meleg keramitkövekkel, fehér lepedőben, mint egy antik agórán, nyilvánosan taglalták, mi lesz az országgal.
A Lukács nemcsak ízületeket és rozsdás forgókat gyógyított, hanem lelket is. A diktatúrában melengető menedék volt, belépővel megváltható pillanatnyi rezervátum, ahol abban az illúzióban ringathattad magad, hogy ez a biztonság és itt most boldog vagy. A Lukács szent hely, az evangelista orvos vigyáz rá, és azokra is, akik bút és bajt feledni belemerülnek a Föld gyomrából érkező gyógyvízbe. A Lukács szentháromsága: termál, uszoda, forró zuhany. (Újabban van élményfürdő is, de az legyen a neológoké.) Kiket láttam én itt ejtőzni, izzadni, úszni, dögöny-zuhanyozni! Kodály, Vas István, Grandpierre, Jékely, Boldizsár, Greguss („Hubaykám, kilóg a töke!” – mondta egy átivott éjszaka utáni reggelen a medence lépcsején üldögélve Kodálynak, alulnézetből.) Egész nemzeti pantheon.
Lukács után mindig megszomjazik az ember, és néha meg is éhezik. Ez utóbbira kínálkozik lóugrásnyira innét a Poco Loco. Szimpatikus, lezser hely. Jó volt eddig is, de most tulajt váltott és még jobb lett. Rokonszenves vonása az új tulajdonosnak, hogy bár megújította, de minthogy jó híre volt ezelőtt is, meghagyta (nyilván megvásárolta) a nevét is. Nem kell mindent megváltoztatni, ami jó, az jó, éljen a folytonosság. (Ajánlanám egyéb szférában is.) Némi változtatás a tér szellemes tagolásában a pódiumokkal, kényelmesebb járás, nagyobb asztalok, tehát komfortosabb étkezés, különterem. Ennyi. Mégis jobb minden.
Az étlap gerjesztő hatású. Első mondata szimpatikus figyelmesség: lisztérzékenyeknek külön kérésre megfelelő módon készítik el az ételt. Tetszik, hogy itt ennyire a vendég az úr. Más. Mindenki ismeri a helyzetet, amikor nem ér rá egy teljes ebédre, csak gyorsan és keveset enne, de persze nem a nyavalyás fast food-ot, leginkább egy jó kis előétel felelne meg, de röstell csak előételt rendelni, mert az ember hiú meg sznob. A Poco Locóban ott van a megoldás, úgy hívják, hogy „Egycsapásra”, de csupa válogatott finomság, lehet emelt fővel egy-tál-ételt rendelni.
Az előételek közül kiviláglik a kacsasaláta pirított dióval, valamint a libatepertő hagymával és főtt tojással (kellenek az ősi ízek is). Jó a leveskínálat is, de maradandó élményt jelent a különlegesen pácolt lazac Florentin módra, és a másik főétel, az angolos (zsenge, nem kövér) kacsamell narancs mártással, melyet gyömbér, fahéj és babérlevél bolondít. Mellé különlegesség a pirított burgonyapüré. Szerencsére csak később fedeztem föl, méghozzá a főzelékek között (!) a sóletet sült szalonnával. Képes lettem volna rendelni belőle. De milyen jó, hogy van főzelék. Mint nagyanyáink konyhájában.
Hetven év legjobb karamell krémjével zártuk a kirándulást. És megállapítottuk, hogy eddig is kedveltük, de most törzshely-gyanús lett a megújult Poco Loco. Persze ha minden Lukács-látogatás után is ellátogatunk, semmi értelme az egészséges Lukácsba-járásnak.
