László Csaba. Szigorban a büdzsén a sor. Járai Zsigmond. Az MNB semleges maradhat.
Együtt hirdette meg a múlt héten a 2005 végére vonatkozó inflációs célt László Csaba pénzügyminiszter és Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke. Két év múlva, decemberben 4 százalékos, az előző év végéhez viszonyított áremel-kedést tartanak kívánatosnak, amitől a tényleges drágulás plusz-mínusz 1 százalékponttal térhet el. Hozzá-tették: további egy év múlva, 2006 végén 3 százalék alá kívánják leszorítani a pénzromlás ütemét.
Rossz szokásuk szerint a felek mindjárt sejteni engedték: a célkitűzést nem feltétlenül egyféleképpen értelmezik majd, Járai inkább „legfeljebb 4”-ről beszélne, mint „4 plusz-mínusz 1”-ről. A jegybankos aggodalom érthető: ha a pénzromlás mértéke két év múlva is elérné az 5 százalékot, igencsak „húzóssá” válna a csatlakozás az euróövezethez, amelyre közös szándékuk szerint 2008. január elsejére kellene sort keríteni. A feltételek egyike ugyanis a pénzromlás lefékezése (az áremelkedés nem haladhatja meg a három legkisebb inflációjú euróország 1,5 százalékponttal növelt mértékét), márpedig a tervezett menetrend szerint inflációs szempontból a 2006 márciusa és 2007 februárja közötti időszak mérésével vizsgálják hazánk „euróérettségét”.
ÁRFOLYAM-MECHANIZMUS. Ám maga az „inflációs cél” is mást jelent az euró bevezetéséig vezető úton, mint eddig. A fölkészülés során az államnak fokozatosan le kell mondania a monetáris politika szuverén alakításáról. Az infláció elleni harc fokozott hangsúlyt kap ugyan – sőt, fontosabbá válik, mint bármikor -, ám ennek során figyelembe kell venni egy további kritériumot, az árfolyam-stabilitást is. Az euró bevezetésére váró országok nem vethetik be a leértékelés fegyverét versenyképességük növelése érdekében. A nemzeti fizetőeszköz az euróval szemben csak kismértékben ingadozhat, és e stabilitási követelménynek legalább két éven keresztül meg kell felelni.
Az árfolyam-kritériumnak a csatlakozó országok gyakorlatilag úgy tehetnek eleget, hogy belépnek az euró „előszobájaként” ismert európai árfolyam-mechanizmusba (ERM II.). Meg kell állapodni az EU-val a nemzeti valuta úgynevezett egyensúlyi árfolyamában, amely körül a tényleges kurzus kismértékben ingadozhat. A magyar kormány kora nyáron, a jegybanki sáveltolás viharos napjaiban 250-260 forint/euróban jelölte meg a kívánatos árfolyamot, amely az infláció elleni harc és a versenyképesség szempontjainak egyaránt megfelel. Az MNB pedig rendre a kormány által emlegetett sáv erősebbik felét jelöli meg kívánatos árfolyamnak, sőt előfordult már, hogy 250 forint/euró körüli kurzusról beszéltek.
Abban mindenesetre egy véleményen van a kormány és a nemzeti bank, hogy a jövő májusi EU-taggá válás után a lehető leghamarabb csatlakozni kellene az árfolyam-mechanizmushoz. Erről már javában folynak Brüsszelben az „informális” tárgyalások (amelyek végére hivatalosan csak május elseje után lehet pontot tenni). Az már tisztázódott: az árfolyam-stabilitás a 2,25 százaléknál nagyobb mértékű leértékelés tilalmát jelenti majd. Ha a forint ennél nagyobb mértékben devalválódna az euróval szemben, azt Brüsszelben olybá tekintenék, hogy még érnie kell az országnak az euró bevezetésére. A részletek egyelőre nem ismertek. Nem tudni például, mi lenne a megítélés akkor, ha a forint árfolyama előbb erősödéssel eltávolodna a középárfolyamtól, majd az így elfoglalt pozíciójához képest gyengülne az említett mértéknél nagyobb ütemben. Mindenesetre stabil, de rögzítettnek semmiképp nem nevezhető árfolyamról van szó, hiszen a 2,25 százalékos megengedett kilengés több mint 6 forint/eurónyi – azaz még a kormány által meghirdetettnél is szélesebb – ingadozást tesz lehetővé. Másrészt a valóságos mozgástér sokkal szűkebb az ingadozás elvileg megengedett mértékét jelentő plusz-mínusz 15 százalékos sávnál, amelynek fenntartását, ha az ország az ERM II tagjává lesz, a sáv szélén intervencióra kész Európai Központi Bank szavatolja majd.
KÉNYSZER. Ha tetszik, ha nem, az eurómenetrend rákényszeríti a kormányt és a jegybankot a mind szorosabb együttműködésre. Ebben igen fontos állomás a 2005 végére vonatkozó közös inflációs cél, amely immár nem korlátozódhat a monetáris (jegybanki) politika területére.
Eddig jórészt az inflációs cél szűk értelmezése dívott. Az inflációs célkövetés eredeti koncepciója szerint olyan monetáris politikát jelent, amelynek során a jegybank a jó előre meghirdetett pénzromlási mérték elérése érdekében hozza meg döntéseit és orientálja a piacot. Ez nyílt, átlátható politikát feltételezett, amelyben a hatóságnak meg kellett magyaráznia a tényleges folyamatok esetleges eltérését a célkitűzéstől, az eltérések összetevőit és kockázatait is beleértve. Az inflációs célkövetés feltétezte, hogy a jegybank aktívan alakíthatja az árfolyamot. Ha azt közölték, hogy nő az inflációs célnál nagyobb mértékű drágulás kockázata, az egyet jelentett a forint erősítésével, vagyis kamatemeléssel, illetve a kamat magasan tartásával, és fordítva. Ez a szoros összefüggés, amely a piaci szereplők számára lehetővé tette, hogy következtetéseket vonjanak le az inflációs esélyek mérlegeléséből, sajátos magyar ízt vitt a szisztémába: hiszen Csehországban, Lengyelországban is kitűznek inflációs célokat, ám az ennek során megjelölt mértékek messze a tényleges infláció felett voltak. Magyarországon persze nagyobb a drágulás, ám az, hogy ennek leszorítására a „normát” mindig is szorosan szabták meg, a jegybankot az inflációfékezés élenjáró harcosává avatta.
KEVERÉK. Ez a szerepe a gazdaság-politikai szigor pátoszával párosult. A szerencsétlen keverékben a költség-vetési lazaságot kemény monetáris politikával – a forint felértékelésével – igyekeztek kiegyensúlyozni. Ennek folyományaként pedig rekordot döntött a fizetési mérleg hiánya, és elolvadtak a lakossági megtakarítások. A gazdaság finanszírozásában tátongó réseket nem lehet egyhamar betömni. Nyilvánvalóvá vált a gyors árfolyam-ingadozások és a fundamentális folyamatok lassúságának ellentéte. A monetáris politikai szigor kényszerű véget ért az árfolyamsáv elleni, január közepi támadás idején, amikor a forint árfolyama elérte a lehetséges maximális erősséget, amelynél, mint egyértelművé vált, a kormány nem kívánt tovább menni. A monetáris politika nem szigoríthatott tovább, sőt mérsékelte a kamatokat, miközben a költségvetésben és a bérkiáramlásban még jócskán hatott a tavalyi választási év féktelen költekezése. Egyelőre csupán a megugró fogyasztás miatt kasszíroz a költségvetés. Júniusban pedig következett a nagy korrekció, az árfolyamsáv eltolása, és a rohamosan gyengülő forint további devalvódását csak 200 bázispontnyi kamatemeléssel lehetetett megakadályozni. Még most is 10 forinttal többet kell egy euróért fizetni, mint az EU kiszélesítésében sorsdöntő ír népszavazás (2002. október 19.) idején. Maga a leértékelés alighanem elkerülhetetlen volt, ám a rossz kivitelezés folytán a forint addig nem látott mértékű ingadozásba kezdett. Pedig ez az, amitől a leginkább meg kell óvnia a monetáris politikának a nemzeti fizetőeszközt.
László Csaba és Járai Zsigmond korábban is kitűztek közös inflációs célokat, ezek azonban rendre meghiúsulnak. Az idei cél 4,5 százalék – illetve a jegybank szerint „legfeljebb 4,5 százalék” -, ehhez képest július-szeptember hónapokban 4,7 százalékos volt az éves visszatekintésű áremelkedés, és ez az elemzők várakozása szerint emelkedni fog. Jövőre pedig a várható forgalmiadó-emelések, illetve áfa-átsorolások a jegybankosok szerint 1,5 (a pénzügyminisztériumiak szerint 1,0) százalékkal megemelik a fogyasztói árak szintjét, amely eleve irreálissá teszi a 2004 decemberére kitűzött, 2,5-4,5 százalékos pénzromlás elérését (lásd a grafikont). Most már örülnének, ha az infláció jövő év eleji kilengése után az év végére 5,5 százalékra mérséklődne a pénzromlás.
Nem is volt teljesen őszinte eddig a Medgyessy-kormány és az előző kabinet idején kinevezett jegybankelnök közös célmeghatározása: a felek láthatóan eleve nem bíztak a cél realitásában, illetve abban, hogy a másik is úgy gondolja. Valójában eltérően ítélték meg, mekkora infláció, illetve ennek milyen mértékű mérséklése használ az országnak. Az euró bevezetésének menetrendje azonban eldönti a vitákat. Meghalt az inflációs cél, éljen az inflációs cél!
