 |
| Farkas György, közgazdász, európai integrációs szakértő |
Hat esztendővel ezelőtt, 1997 végén, 1998 elején, az EU-csatla-kozási tárgyalások megkezdését megelőzően, amikor hivatalosan azzal számoltunk, hogy a csatlakozásra 2001 elején kerül sor, az addigi hazai felkészülés tapasztalatai alapján volt egy hipotézisem. E szerint a magyar uniós csatlakozás előre jelezhető forgatókönyvei négy választási alternatívában írhatók le (lásd külön), amelyek közül én a „Vegyes felvá-gott” jelzetűt véltem a legvalószí-nűbbnek.
E lehetőség jellemzőit úgy foglaltam össze, hogy a stratégia teljes egészében és kizárólag a tárgyalásokra szól, és attól függ; nincs biztosítva a stratégia tartóssága, kizárólagossága, megvalósításának a feltételei (összehangolás, végrehajtás és hasonlók); érzékeny a konjunktúrára – elsősorban a hazai társadalmi és pártmozgás-okra; kénytelen lesz automatikusan alkalmazkodni az EU belső fejleményeihez; kérdéses a hazai fogadtatása, támogatása és elfogadtatása; végül sebezhető lesz vállalkozói, munkavállalói és fogyasztói oldalról egyaránt.
Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy talán én látom túl sötéten a jövőt. Sajnálattal jelentem, hogy az előrejelzésben nem tévedtem: az akkori „rémálom” túlságosan is kézzelfogható valósággá vált.
INFORMÁCIÓHIÁNY. Az uniós csatlakozási tárgyalásokat – amint közismert – már régen befejeztük, sőt, a csatlakozás ma már csak alig 200 napra van tőlünk. Ennek ellenére tavaly december óta nem jelent meg érdemi információ sem a hivatalos, sem a kevésbé hivatalos, de legalább a folyamatot vezénylő illetékesekhez közel álló intézmények, szervezetek részéről arról, hogy mit kíván elérni a kormány (az ország) a csatlakozással, kinek, hol és mit kellene tennie (vagy csak másként tennie, mint eddig) ahhoz, hogy ezt a küszöböt többé-kevésbé zökkenőmentesen lépjük át, s hol, milyen fejlemények várhatók a belépést követően. Mindez csak azt támasztja alá, amire az idézett rémálomban utaltam: a stratégia (ha volt!?) ugyanis nyilvánvalóan csak a tárgyalásokra szólt. Arra, hogy azután mi lesz, már nem gondoltak.
A – nem létező – stratégia megvalósításának feltételeit aligha lehet keresni. Az azért mégis szembetűnő és látható, hogy az egyes ágazatok, szakmák, integrációs felkészülési területek csatlakozás-előkészítési „hajrája” mennyire összehangolatlan folyik, ha van ilyen egyáltalán. Ez különösen megmutatkozik a különböző közigazgatási szinteken és a nem kormányzati szervezetek esetleges, kapkodó, mai napig túl sok hozzá nem értésről árulkodó tevékenységében. A pályázatkészítéssel és ennek megtanulásával biztosan nagyon sokat el lehet érni – majd, a közösség tagjaként. Csakhogy előbb bizonyítani kell a működőképességet az EU-ban – ám szinte közhely, hogy ennek a kívánatos szintjétől (még mindig) nagyon messze vagyunk. Tény, hogy a „szolgáltatók”, akik – egyébként joggal – üzletet látnak az uniós csatlakozásban, már tömegben kínálják portékájukat (oktatás, információ, tréning és így tovább), ám a vevők, akiknek ezt meg kellene venniük, még mindig kivárnak. Mire várnak, kérem szépen? Arra, hogy a valóságban is kiderüljön, mennyire tehetetlenek és/vagy felkészületlenek tetszenek lenni?
| Csatlakozási hipotézisek anno |
|
Hat évvel ezelőtt, az addigi felkészülési tapasztalatok fényében, a magyar uniós csatlakozás négyféle lehetséges forgatókönyve rajzolódott ki:
VÁLTOZATLANSÁG. Ez az állam további, abszolút vezető szerepét jelenti, miközben a mikroszféra részvétele szervezetlen, esetleges, fokozatos, azaz „aki amennyire tud és muszáj-alkalmazkodás” jellemzi, miközben a makro- és a mikroszféra között nincs semmiféle kapcsolatrendszer, továbbá nincs integrációs stratégia, és nincs tömeges információszolgáltatás.
GAZDASÁGILAG IDEÁLIS. A valóságban nem tűnik ugyan reálisnak, mert a feltételei minden tekintetben hiányoznak, de érdemes felvázolni és végiggondolni a közgazdasági tartalom miatt (erre nézve annak idején ki is fejtettem a fő feltételeket, amelyeknek legalábbis az előkészítése akkor még lehetséges lett volna).
POLITIKAILAG OPTIMALIZÁLT. Ez esetben a csatlakozás előkészítése teljes mértékben a tárgyalási szakaszokba ágyazódik, illetve ahhoz kapcsolódik, miközben ennek a „modellnek” nincs közgazdasági tartalma.
VEGYES FELVÁGOTT. Avagy középút, mert lényegében a változatlanság és a politikailag optimalizált forgatókönyv egyvelege, és valószínűleg ez a realitás. |
|
Sajnos, bejött a prognózisomnak az a része is, hogy pártpolitikai-lag konjunktúra-érzékeny lett a csatlakozás előtti hónapokra a felkészülés. Mint ahogy az is, hogy a csatlakozási feltételek hazai fogadtatása nagyon nem egyértelmű, a társadalmi támogatás messze nem olyan tömeges, mint amilyenre szükség lenne. Nemcsak változatlanul sokan nem ismerik e feltételeket, de máris kifejezetten hadakoznak ellene, kibúvókat, eleve kompenzációt keresnek és követelnek. Ma már nem kell látnoki képesség annak előrejelzéséhez, hogy a csatlakozás bizony sebezhetőnek mutatja majd munkaadók, munkavállalók, fogyasztók nagy tömegeit – és valóságosan is sebeket fog ejteni a körükben. Annál inkább, mert ráadásul most már, okkal-ok nélkül, minden szigorítást, megszorítást a legkülönbözőbb hatóságok, hivatalok az uniós csatlakozással akarnak „megmagyarázni”.
VESZTESÉGEK. Nagy és szükséges ötlet volt a kommunikációs kampány az uniós népszavazásra: de ha ezzel „kifújt” a felkészítés, mert egyelőre így néz ki, akkor nemcsak kidobott pénz volt a ráfordított több mint kétmilliárd forint. Ésszerűbb és okosabb lett volna megfordítani az arányokat: inkább csak egy-kétszáz milliót a kampányra költeni – és egy-két (sőt, több!) milliárdot a tényleges felkészítésre. Az utóbbi kiadásokat egyébként sem tudjuk megspórolni, ráadásul, ennek ilyen módon lesz egy pótlólagos ára is: az a veszteség, ami azért keletkezik, mert nem fogjuk tudni lehívni és igénybe venni az automatikus és a pályázati támogatásokat. Az már csak hab a tortán, hogy a csatlakozás évében a „szigorú átláthatóság” jegyében akarják kezelni a külföldi utazásokat és telefonkapcsolatokat a központi közigazgatásban – éppen akkor, amikor soha ennyire nem lesz szükség egy sor új személyes és távlati kapcsolatteremtésre és ezek működésének beindítására a közösségi intézményeknél, szerveknél.
Ezek a tapasztalatok juttatnak eszembe két összehasonlítást, ami nem a csatlakozás bármilyen elvont modelljéről, hanem annak egy ugyancsak lényeges emberi dimenziójáról szól. Ausztria már jóval a csatlakozást megelőzően legalább 6 ezer (!) tisztviselőt „mártóztatott meg”, fejenként legalább fél évre, a különböző közösségi intézményeknél, tapasztalatszerzés és kapcsolatépítés céljából. Magyarországról ezek száma mai napig még a néhány százat sem éri el. A brüsszeli állandó magyar EU-misszió, amelynek már ma teljes létszámmal és felkészültséggel kellene működnie, a tervezett 100 fős létszám alig 75 százalékáig van feltöltve. És még így is kiáramlik a hazai közigazgatás igazán hozzáértő, eddig is vékony rétege.
Ha hat-hét éve még volt bizonyos választásunk – legalábbis elméletben, ma már nincs erre sok lehetőség. Magyarországnak annak idején döntési és cselekvési szinten egyaránt volt még bizonyos mozgástere és önállósága. Ennek megfelelően, hat éve azzal fejeztem be előrejelzésemet: „Kényszerpályáink és kényszerlépéseink száma és gyakorisága annak arányában erősödhet, illetve szaporodhat is, hogy mennyire ismerjük és mérjük fel az alternatívákat és azok feltételrendszereit.” A jelenlegi helyzet nemcsak hogy a felvázolt „nem arany középutat” erősíti meg, de egy új, korábban elképzelhetetlen kétséget is támaszt. Az április 12-ére koncentrált EU-népszavazási kampány lezárása óta ugyanis nem egy alkalommal mintha azt is meg kellene kérdezni: most végül is az uniós csatlakozásról, vagy éppen a távolmaradás mellett döntöttünk?
