London életrajza

Egy költő a város „forrongó és lüktető szívéről” beszélt. Életrajzának íróját pedig ütőerekre emlékeztetik a mellékutcák, tüdőre a parkok. S hozzáteszi: London valamiképp mindig emberi alakban jelenik meg előttünk.

London már a Robinson Crusoe szerzője, Daniel Defoe szemében is mindent körforgásba, forgalomba hozó óriás test volt. Az angol esszé- és regényíró, Peter Ackroyd ezernyi oldalon ennek az óriás testnek az életrajzát írta meg.

Ackroyd 54 éves. Londonban született. Cambridge-ben szerzett MA fokozatot. Az amerikai Yale egyetem Mellon ösztöndíjasa volt két évig. Kritikusként előbb a Spectator (1973-1982), majd, 1986-tól, a Times munkatársaként dolgozott. Írói pályáját költőként kezdte, elbeszélőként és életrajzíróként folytatta. Eliot, Blake, Dickens, Morus Tamás és Pound életrajzát írta meg. Biográfiáinak főszerep-lői közül ketten – Blake és Dickens – hozzá hasonlóan nagy leírói Londonnak. Némely kritikusai emiatt is nevezik az ő örökösüknek Ackroydot. Egyik monográfusa meg úgy beszél róla, mint olyan íróról, aki valósággal külön műfajt fedezett föl a maga számára: a „historiográfiai metafikciót”.

Ha beletörődünk a ténybe, hogy életünkhöz az is hozzátartozik, amit tudunk, akkor megérthetjük s elfogadhatjuk egy másik kritikus észrevételét is, aki szerint Londonnak ez az életrajza Ackroyd önéletrajza is. Róla magáról persze közvetlenül nem sokat tudunk meg a könyvből. Az a mód viszont, ahogyan szülővárosáról beszél, olyasféleképp tár föl mindent a szerzőről, mint klasszikus regények a történet mögött rejtőzködő íróról. Ennek az életrajzi „regénynek” a tárgya pedig a tudás, azt is mondhatnánk, a mindentudás, mely egy városra vonatkozik.

A történetet a történelem előtti időkkel kezdi, később Julius Caesart idézi, s a középkorral folytatja. De már ebben a két első nagy fejezetben hosszas kitérőket tesz. Nem az egyvonalúnak képzelt idő rendjét követi, hanem a városét, mely sokféle, leginkább labirintusszerű. Ackroyd jelezte már elöljáróban, hogy Don Quijote módján szándékszik átlábalni az időn, London századain. Nem kalauzt ígért, hanem azt, hogy csetlő-botló londoniként élete színterén igazít útba másokat. Az útbaigazítás mind újabb s újabb rétegeket tár fel, lenyűgöző ismeretanyaggal, művészeti és irodalmi utalások tengerével. Például amikor épp’ a régi dal kérdéséről elmélkedik, hogy tudniillik miért is nincs tenger Londonban, tüstént Shelley-t idézi, aki hatalmas tengerhez hasonlította a várost, hogy aztán megemlékezzék a galambokról, amelyeknek szemében parti sziklák a házak, tengeri végtelenség az utca, hisz legtöbbjük az a fajta, amelyik a sziget északi és nyugati partvidékén röpdös.

A 32 rész s 79 fejezet azonban sosem csapongó. Szigorú a szerkezetük, de mint a regényeké. A pestisek és tűzvészek krónikája egymást követi ebben, 20. és 21. fejezetként, s az utóbbi, a tűzvészeké, a piros szín londoni történetével nyit (XIX. századi bérkocsik, postaládák, telefonfülkék, emeletes buszok, vöröskőből az első városfal és így tovább), hogy a filozófus Locke tűzvész-képéig érkezzék: ő oxfordi könyvtára ablakából látta a furcsa vörös fényt a város fölött.

Különféle világok és idők élnek együtt Londonban, mondja Ackroyd. Könyvének szerkezetét ez szabja meg. Vége pedig nincsen, csak épp befejeződik a szakirodalom tüzetes jegyzékével, rövid kronológiával, s a szerzőnek ezzel a megjegyzésével: sem a városnak, sem irodalmának nincs se vége, se hossza. A nagymérvű London-bibliográfiában alapvető műként „freskó” Ackroyd város-életrajza az Observer szerint. Egy másik méltatója meg úgy olvasta, mint tu-dós író szerelmes levelét városához.