A neve kagylót jelent. A Pannónia és a Katona József sarkán nyílt nemrég.
Ahogy a tányér alatti képes szettet nézem, látom, ezek a belgák már szétterültek az országban: St. Stephan, Székesfehérvár; Café Royal, Győr; Café Bohém, Debrecen, Giselle, Veszprém; Egurzegh, Zalaegerszeg; Café du Boucher, Miskolc – méghozzá a Görgey Artúr utcában, úgyhogy remek étterem lehet.
Mosselen, Budapest
Huszonnégy évig laktam ezen a környéken, „az ezerszer áldott” Új-Lipótvárosban (copyright by Fejes Endre, persze a VIII. kerületre vonatkoztatva). Őt az dajkálta, nekem pedig – ha másfelé dajkáltak is – ez az Új-Lipótváros jelentette a visszatérést a városi civilizációba a kitelepítés meg a Rákosi-féle munkaszolgálat verméből 1954-ben, az ugyancsak ezerszer áldott Nagy Imre első kormányprogramjának amnesztiája után. Nősülés útján a Pozsonyi út és környéke lett az otthonom. A földes padlatú tanya és a munkaszolgálati birkaistálló szálláshelye után az első, ismét polgári asztalnál elköltött vacsorát sosem fogom elfelejteni.
Érdekes volt, ahogy e nagyon is polgári városrész lakói túlvészelték az ötvenes éveket. Igyekeztek nem zavartatni magukat, mindenki úgy festett, mintha normális időket élnénk. Szeretem tehát „Lipóciát”, és mindmáig hálás vagyok neki az életérzésért, mely segített a veremből visszamászva fölegyenesedni. Azonkívül a belső Belvárostól eltekintve a fővárosnak ezen a fertályán volt elsőként látható a törekvés, jóval 1956 után, valamiféle pre-polgárosodás felé. Üzletekben, kirakatokban, árukínálatban, vendéglőkben. Terebélyesedett a maszek-világ (Kellér Dezső halhatatlan rövidítése a „magánszektor”-ra). Ez mind az előbb-utóbb (sajnos utóbb) bekövetkező rendszerváltozás előjele volt, csak nem tudtuk.
Nem emlékszem, mióta székelt ott a Kassai Söröző a Pannónia és Katona sarkán, de helyére most a Mosselen jó helyre költözött. Igazi városi élet zajlik itt, és az urbánusság fontos fókuszpontjai: a jó kocsmák. Tele is van ez a belga „Kagyló” bozsgással. Jó a hangulat belül, jók a bútorok, tárgyak, képek. Mókás, mégis szolid. Judy Cassabbal és barátaival (valamint Ausztrália nagykövetével) ültünk be vacsorázni. Judy Cassab 80 feletti, magyar születésű (magyarul gyönyörűen beszélő) művész, Ausztrália a legnagyobb élő festőművészének tekinti. Először van kiállítása egykori hazájában, volt szerencsém megnyitni az óbudai Zichy-kastélyban: nagyformátumú, felzaklatóan jó festő. Ki tudja, mért nem ünnepli nálunk a média? Mert a világ ünnepli, legközelebb Berlinben és Londonban.
A belgák sörfantáziája kimeríthetetlen. Majdnem annyiféle sörük van, mint sajtjuk a franciáknak. Minden elképzelhető merényletet elkövetnek a becsületes serital ellen, főleg gyümölcsökkel. Sokan szeretik, én kevésbé. De például a híres Leffe-sörök közül pompás a Blond (Leffe-apátság, anno 1240, a szerzetesek receptje szerint készül ma is!) avagy a palackban utóerjesztett Leffe Triple.
Az étlap lenyűgöző. Levesek: „Őzike a tisztáson” (babéros őzgulyás gombákkal, cipóban), vagy „Nagymami levese” (húsleves, de a nagymamié erőteljesebb volt), vagy „Fjodor Mihajlovics ebédje” (hideg kapros-túrós uborkaleves). Előételek: „A csipkeverőnő titka” mandulában sült libamáj, grillezett sárgabarackkal már-már valóban erotikus. A „Fenyveserdő rejtekében” gyömbéres vajon párolt gombák pirítóssal, a nálunk méltatlanul elhanyagolt gyömbért emeli királyi rangra. A tizenkét-féle salátát nem sorolom, végig kéne enni lassan. Nyolcféle kagylóétel kapható, hiába, megtisztelik a névadójukat. „A kövér kocsmáros jókedve” borostyánsörös bundában sült királyrák, ez utóbbit ízetlenre hűthette a szállítás. Ám az „Egy hal az admiralitásról” remek: mandulában sült lazac, olívás, fetasajtos tonhalkrémmel, mogyoróburgonyával. Végül egy desszert, a „Hidegháború”: hideg csokoládébomba hideg rumos meggyel. Nehéz és ízletes merénylet, neve pontosan fedi az igazságot.
