Előbb néhány perc várakozás az elegáns New York-i Waldorf Astoria Hotel lakosztályában, majd további percek egy testőr társaságában az amerikai elnök előszobájában. Végül az elnöki kíséret bevezeti Gerhard Schröder német kancellárt George W. Bushhoz. A fogadtatás hűvösségéhez nem férhet kétség – hiába, a diplomáciának is megvannak a maga hangulatteremtő eszközei.
Schröder és Bush New Yorkban. Tizenhat hónapi mosolyszünet után az első találkozón még kissé kényszeredettre sikeredett a
HOSSZÚ KIHAGYÁS. Ráadásul Bush kifejezetten szívesen mutatja ki szimpátiáját vagy ellenszenvét tárgyalópartnereivel szemben. Legbizalmasabb partnereit az Egyesült Államok elnöke texasi birtokán látja vendégül – ilyen megtiszteltetésben részesült például Tony Blair brit vagy Silvio Berlusconi olasz kormányfő -, míg a „csak” hivatalos vendégeket vagy Camp Davidben (miként a minap Vlagyimir Putyin orosz elnököt), vagy a Fehér Házban fogadja. Azaz rendkívül ritka eset, hogy egy kétoldalú csúcstalálkozóra mindössze egy ENSZ-konferencia keretében kerüljön sor, miként az ezúttal a német kancellárral történt. Mi több, a szeptember végén lezajlott tárgyalásra eredetileg csupán röpke félórát szántak. Ez ugyan végül negyven percre bővült, és a beszélgetés is felhőtlenebb hangnemben zajlott, mint az előző hónapok üzenetváltásai, de a légkör igazán barátinak most sem volt mondható. Miért beszél mégis mindenki áttörésről? Mindenekelőtt azért, mert Bush és Schröder ezt megelőzően már 16 hónapja nem találkozott – „hála” az iraki háború körüli nézetkülönbségeknek.
„Megegyeztünk abban, hogy mostantól a jövőre koncentrálunk, nem a múltra” – nyilatkozta a találkozó után a német kormányfő. Ez várhatóan azt jelenti, hogy a két ország kapcsolatában az elmúlt hónapok konfrontációja helyébe ismét a kooperáció lép. Végtére is a német-amerikai viszony nem mindig volt ilyen feszült. A szeptember 11-i terrortámadás után például Németország is feltétel nélküli szolidaritásáról biztosította az Egyesült Államokat. A történelem azonban úgy hozta, hogy Berlin Amerika melletti kiállása alig néhány hónap alatt megváltozott: a németek 2002 derekára az iraki háború egyik legharciasabb ellenzőjévé váltak.
A második Öböl-háború éles elutasításának oka lényegében egy választási fogás volt. Schröder és az általa vezetett szociáldemokraták azzal nyerték meg a tavaly őszi parlamenti választásokat, hogy a kancellár „nem”-et mondott a háborúra. Túlbuzgó igazságügyi minisztere azután a tetejébe Hitlerhez hasonlította az ifjabb Busht, mire az amerikai elnök megsértődött, és a diplomáciai protokollt felrúgva még csak nem is gratulált Schröder győzelméhez. Az újabb és újabb sérelmek lavinája pedig csak nőtt tovább. Először Berlin jelentette be, hogy Németország – Franciaországhoz hasonlóan – nem hajlandó katonákat küldeni Irakba, amire Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter „öreg Európa” kommentárja volt a válasz.
FONTOS PARTNER. A kapcsolatok lehűlését idővel már a német gazdaság is kezdte megsínyleni. Bár látványos bojkott-megmozdulásokra amerikai részről nem került sor – ellentétben a francia borok, sajtok és más termékek elleni akciókkal -, a német vállalatvezetők mégis sorozatban szervezték az imázsjavító rendezvényeket, hogy így óvják a cégük pozícióit. A német export számára ugyanis kulcsfontosságú az amerikai piac: a kivitel több mint 10 százaléka irányul az Egyesült Államokba. Ennek nagy részét az autók és autóalkatrészek teszik ki, mindazonáltal a tengerentúlon nemcsak a Porsche, a BMW vagy a Volkswagen tartozik a legismertebb márkák közé, de a Siemens vagy az Allianz is jelentős forgalmat bonyolít le. A befektetések szempontjából szintén előnyösebb a kapcsolatok problémamentessége, hiszen az elmúlt négy évben összesen 24 milliárd dollárnyi amerikai tőke áramlott Németországba. A német vállalati döntéshozóknak persze nem kell feltétlenül méricskélniük a külpolitikai kapcsolatok hőfokát, amikor az üzleti stratégiájukról döntenek, ám nem is hagyhatják figyelmen kívül az amerikai fogyasztók érzelmeit, hiszen egy ilyen baklövés az értékesítési számaikon ütne vissza.
ÜRÜGY. S hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, Németország számára az amerikai piacnál csak a francia fontosabb (lásd a térképet), ennek megfelelően a berlini külpolitikának is ezen két pólus között kell lavíroznia. A Schröder-kormányzat minden jel szerint alig várta, hogy végre olyan ürügyet találjon az amerikai viszony javítására, amely a franciákkal kialakított „különleges kapcsolat” megőrzését is lehetővé teszi. Ezt az apropót végül az iraki ENSZ-központ elleni augusztus közepi véres bombamerénylet szolgáltatta, amit a német külpolitikában érezhető irányváltás követett.
Schröder mindazonáltal az ENSZ-konferencia keretében létrejött kétoldalú találkozó alkalmával nem vitte túlzásba a békülést, sőt, az iraki felajánlásokkal sem sietett túl bőkezűnek mutatkozni. Az Öböl-térségben iraki katonai vezetők és rendőrök oktatását végző német kiképzőtisztek mellett a kancellár mindössze némi humanitárius és technikai segítséget ajánlott fel, továbbá közölte, hogy részt vesz azon az októberi konferencián, ahol az egyes államok az Iraknak szánt felajánlásaikat közlik. Álláspontja viszont továbbra is sziklaszilárd a tekintetben, hogy német katonát nem küld Irakba.
Pénzbeli felajánlást szintén nem tett, pedig a helyzet stabilizálására és az újjáépítés megindítására már eddig is horribilis összegeket költő Washing-tonnak ma éppen erre volna a leg-nagyobb szüksége. Az újabb dollár-milliárdok előteremtéséhez pedig ki lehetne kézenfekvőbb partner, mint Európa legnagyobb gazdasága – azaz amerikai oldalon is egyre sürgetőbb érdek a kapcsolatok normalizálása. Persze a maga részéről Németország szintén megkéri a segítség árát: előnyös iraki megrendelésekhez és jobb nemzetközi pozíciókhoz kíván jutni.
TRIUMVIRÁTUS. Mi lesz ezek után a német-francia-orosz háborúellenes európai triumvirátussal? Nos, Schröder az ENSZ-közgyűlés plenáris ülése előtt, szeptember 24-én bő egy órán át egyeztetett Jacques Chirac francia és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Majd a tanácskozás után Chirac – mintegy az amerikai diplomácia kulisszák mögötti „ármánykodását” cáfolandó – sietett rögtön leszögezni, hogy a három ország véleménye Irak kérdésében teljes mértékben egyezik. Csakhogy a sajtónyilatkozatokból világosan kitűnt, hogy míg Franciaország változatlanul elzárkózik bármilyen kooperációtól az Egyesült Államokkal, az oroszok és a németek már az együttműködésről beszélnek. Ráadásul a francia államfő az ülésen elmondott beszédében is újfent az Egyesült Államokat ostorozta: „Egy nyitott világban senki nem élhet elszigetelve, senki nem cselekedhet egyénileg mindenki nevében, és senki nem fogadhat el egy szabályok nélküli társadalmat”. Schröder ezzel szemben a multilaterális döntéshozatal fontosságát hangsúlyozva csupán burkolt kritikát engedett meg magának az amerikai partnerrel szemben.
A háború után beinduló rendezés új helyzetet teremtett: egyelőre nehéz lenne megjósolni, hogy a békefenntartóknak milyen hosszú időre kell berendezkedniük abban az Irakban, ahol egy új államot kell felépíteni a diktatúra évtizedei után. Párizs, Berlin és Moszkva a minél gyorsabb rendezést és kivonulást tartaná üdvözítőnek, Bush elnök ezzel szemben leghamarabb 2004-ben – vagy még később – lát esélyt a választások megrendezésére. Washington szerint a helyzet még nem engedi meg, hogy az iraki polgárok önmaguk kormányozzák az országot.
A helyzet megítélésében tehát továbbra is vannak éles különb-ségek, de Atlanti-óceánon innen és túl érezhetően nő az együttműködési készség. Egyre több jel utal arra, hogy a gazdasági kényszer hatalmasabb, mint a politikai szembenállást életben tartó erők.
