Tény, Lord Robertson négy évvel ezelőtt éppen azért került a NATO élére, mert brit védelmi miniszterként sikerrel alakította át a szigetország haderejét. Ugyanezt várták tőle a szövetség szintjén. Ám keserűen konstatálhatja, hogy – bár a mandátuma hamarosan lejár – vajmi kevés sikert ért el. Nem is titkolta csalódottságát: szavai szerint a NATO-országok adófizetői meglopva érezhetik magukat, hiszen az Egyesült Államok 18 szövetségesének 1,4 millió katonájából hazája határain kívül alig 55 ezer fogható hadra.
S mintha mindez nem lenne elég, Budapest külön is „megkapta a magáét”. Igaz, már nem először. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter ismét meghallgathatta, hogy a közös műveletekhez csapatokat biztosító döntések meghozatala nálunk a legnehézkesebb. A katonák külföldre engedéséhez Németországban is parlamenti döntés szükséges, Magyarországon viszont egyenesen kétharmados többségnek kell „igennel” szavaznia. Egy globális válsághelyzetben Budapest lenne a leggyengébb láncszem.
Még ha nem is zárjuk ki, hogy a magyar miniszter drámaibbra és direktebbre hangszerelte a Budapestnek címzett NATO-főtikári dorgálást, mint ahogyan az valójában elhangzott, ettől még a tény tény marad: az alkotmányt ebben a kérdésben (is) módosítani kell. Lehet persze olyan megkötést tenni – miként azt az ellenzék sürgeti -, hogy a tagországok területén kívüli akciókhoz továbbra is parlamenti felhatalmazás legyen szükséges. A NATO hatékonyságát csökkentő egyéb akadályokat viszont fel kell számolni. A mai kormányoldal és ellenzék által közösen elért tagság ugyanis a szövetség által szavatolt biztonság mellett nemzetközi kötelezettségekkel is jár, amelyeket Budapest nem tehet a hazai pártharcok foglyává. Ideje ezt végre megtanulni, hogy az Európai Unióban már magától értetődőnek vegye majd mindenki.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
