Gazdagok természettörténete

Az amerikai Richard Conniff ennek az emberfajtának a természettörténetét rajzolta meg. Mint természettudós valamely állatot, úgy veszi szemügy-re a szerző a nagyon gazdagokat. Könyvét néhány hónap alatt több nyelvre lefordították. A különféle kiadások, egy kivétellel, megtartot-ták az eredeti címet. A német változat szelíden szójátékos címe előre jelzi, miféle párhuzamról van szó a gazdagoknak ebben a termé-szettörténetében: Magnaten und Primaten – mágnások és főemlősök. (Az emberszabású majmokat jelölő szó ugyanúgy a latin primasból jön, mint a prímás vagy a hercegprímás.) A párhuza-mot Conniff szakszerűen fejti ki, és, mint a Handelsblatt írta, illőképp tiszteletlenül.

Conniff 52 éves. Családjával Connecticut államban él. A Smithsonian és a National Geog-raphic munkatársa, tehát elsősorban természetrajzi szakcikkeket (és könyveket) közöl, de más lapoknak is dolgozik. Természettudós megfigyeléseihez bejárta a világot, Írországtól Afrikán át Ecuadorig. Eközben támadt az az ötlete, hogy a nagyon gazdagokat úgy vizsgálja meg, mint önálló rendszertani csoportot. Ezúttal nem az őserdőbe, az Amazonas partjára utazott anyagot gyűjteni, hanem a gazdagok rezervátumszerű lelőhelyeire, Aspentől Monte Carlóig. Kiegészítette mindezt kulturhistóriai utalásokkal, felidézve például a jelenetet, amelyikről Heine számolt be: az egyik Rothschild báró magánlakosztályából libériás inas hozta ki az éjjeli edényt, láttára pedig a várakozó tőzsdei spekuláns kalap levéve meghajolt.

Ötlete alátámasztásául Frans de Vaal zoológust idézi a szerző: ültess el egy napraforgót a kert napsütötte közepén, egy másikat meg sötét szobában álló cserépbe. Egyik is, másik is napraforgó lesz, de mégsem ugyanaz a növény. Conniff darwinista kérdései tehát a következők: az evolúciónak miféle mechanizmusai tesznek képessé a gazdagságra? A főemlősök fölényszerző magatartás-mintáit miként alkalmazzák a gazdagok, hogy pénzük társadalmi státusszá váljon? Rockefellerék rendes évi találkozója Pocantico Hillsben miért nem családi összejövetel csupán, hanem darwini eszköz a dinasztia szolgálatában? S voltaképp mi is ösztönzi a gazdagokat, hogy minduntalan ugyanoda menjenek (Aspen, St. Moritz, Mallorca és hasonlók), s ott egymás társaságában legyenek? Kérdéseihez Conniff hozzáteszi, hogy morális ítéletre ugyanúgy nem törekszik, mint ahogy a prérifarkasok szokásainak leírásakor sem fogalmaz meg erkölcsi észrevételeket.

Késztetések, előnyök és hátrányok s egyéb szálak fűzik össze a vizsgált rendszertani alcsoportot. A késztetéseket szemlélteti a vállalat-felvásárlásra készülő milliomos sóhaja: „úgy érzem magam, mint szúnyog a nudista telepen, azt se tudom, hol kezdjem”, vagy Ted Turneré, aki, amikor először került föl a nevezetes Forbes listára, a 400 leggazdagabb közé, ennyit mondott: „azért ennél egy kicsit többre is képes volnék”. A hátrányok közt említi Conniff, hogy sok köznapi élményből kimaradnak a gazdagok, például az aggodalmat, amit a lakbér vagy az öröklakás-részlet havi fizetése okoz, nem ismerik, továbbá a gazdagokat nem szánja, sajnálja senki.

S hogy mekkora is az alcsoport-juk? Pénzintézeti felmérések szerint az Egyesült Államokban pár éve félmilliónál több ember-nek volt ötmillió dollárja (nettó pénzösszegként, lakáson és egyéb használati javakon túl), s az előrejelzések ígérik, a jövő év végére majdnem 4 millióan lesznek „ötmilliomosok”. Conniff azt ajánlja, vegyük a szabad ötmilliót küszöbértéknek. E küszöbön túl volnának tehát a gazdagok. Csakhogy, idézi a szerző, Franciaországban őket nagypolgárnak hívják, pénzösszeg goromba emlegetése nélkül. A New York-i bank-zsargon pedig kezdő („junior”) vagyonnak a tízmilliót nevezi. John D. Rockefeller egyébként így parentálta el egy 80 milliós társát a rendszertani alcsoportban: „nem is volt gazdag”.