Egy életrajz margójára

E sorok írója más, bizonyára könnyebb megoldásra vállalkozik: csupán arra, hogy e jelentékeny munka ürügyén néhány – talán szubjektív, s egyúttal vitatható – észrevételt tegyen.

A LEGJOBB ROSSZ. Kezdjük azzal, hogy a kissé unalmas és némileg hosszadalmas első kötettel szemben a második érdemli meg kitüntetett figyelmünket. Kádár személye ugyanis kizárólag az 1956-os forradalom idején és annak leverése után válik fontossá. Lényegében akkor, amikor Moszkva kegyéből az ország teljhatalmú első emberévé lépett elő (itt indul a politikai életrajz második része). Ide kívánkozik azonban néhány szerény megjegyzés. Elsőként az a feltételezés, hogy ha a szovjetek netalántán másvalakit választottak volna ki a pártállami rendszer visszaállítására, a megtorlások levezénylésére, akkor Kádár csupán egyike lett (maradt) volna a Rákosi-éra alatt szereplő számos pártfunkcionáriusnak, állami vezetőnek, kormányférfiúnak, akire már a kutya sem emlékszik.

Mindjárt adódik is a kérdés, miért éppen Kádárra esett a választás. Mert nagyon kicsi volt a választék olyan megbízhatónak vélt, tapasztalt káderekből, akik nem túlzottan kompromittálták magukat korábban, még a vészterhes, dicső napokban sem, noha kiszolgálták az előző diktatúrát, de a börtönt is megismerték. Ezután eltűnődhetünk azon is, mi lett volna, ha Kádár nem vállalja. Őrá minden bizonnyal ismét börtön várt volna. A forradalom alatti tevékenysége adott volna rá számos okot. Ám mi is rosszabbul járhattunk volna, mert a „száműzött” Rákosi ugrásra készen állt, hogy viszszavegye a hatalmat, és a Rákosiék vezényelte megtorlás méretei mögött Kádáré – elnézést! – elbújhatott volna.

Bármennyire is rázós kimondani: a Kádár melletti moszkvai döntés még nagyobb bűnöket hárított el, és minden lehetséges más választás csak roszszabb lett volna. Ez a körülmény természetesen nem szolgálhat mentségül Kádár számára, akinek legcsúfosabb, megbocsáthatatlan bűne a súlyos megtorlás, a szabadságharcosok – harcostársainak – kivégzése, bebörtönzése volt.

Sokakat joggal foglalkoztató kérdés, milyen ember is volt Kádár János, ez a – bizonyos értelemben – botcsinálta főnök, aki nem készült rá, s készen kapta a hatalmat. Könyvünkben – és másutt is – számos jellemzését olvashatjuk. Ez az értelmisé-giekkel szemben (és amúgy is) bizalmatlan, kevéssé művelt, iskolázatlan, mondhatni autodidakta pártkatona zárkózott, visszahúzódó ember volt, nem szerette a nyilvános szereplése-ket, és legkevésbé sem volt szónoklataival tömegeket megmoz-gató, karizmatikus egyéniség. Nem volt hatalomvágyó sem, ám miután megkapta, ragaszkodott hozzá. Különleges kedvtelései nem voltak, vadászni ugyan szeretett, néha ultizott is, meg a sakkot is kedvelte. A káderekkel is sakkozott: mesélték, hogy a Központi Bizottság ülésein, mikor a személyi kérdések kerültek napirendre, kis cetlit húzott elő a zsebéből, és felolvasta, kiket menesztenek és kik kapnak fontos funkciókat. Szerény körülmények között élt, puritánsága közmondásos volt. Lényegében kisember volt, és annak is akart látszani.

Félreértéseket elkerülendő: ez a „kisember” egyúttal zsarnok és gyilkos is volt, akinek, mint egy jeles politológus írja, két különböző, egy közéleti és egy magánéleti lelkiismerete volt. Amikor pedig – és ez gyakran megtörtént – jelentős döntéseket kellett hoznia a „közélet” jegyében, mindent alárendelt a párthűségnek, a szocializmus és a Szovjetunió szolgálatának. Ugyanekkor ez a „kisember” – tetszik, nem tetszik – történelmi személyiség is, aki 33 évig állt az ország élén. Akarata, jóváhagyása nélkül hazánkban semmi lényeges dolog nem történhetett. Mozgástere azonban korlátozott volt, minden érdemi kérdésben ki kellett kérnie Moszkva jóváhagyását.

TALÁNY. Mindezek után maradt a nagy talány: „hogyan lett az országnak a forradalmat követő évek leggyűlöltebb személyéből, a szovjetek helytartójából népszerű politikus, akit még neves nyugati államférfiak is partnernek tekintettek, s akinek világlapok szerint szabad választások esetén is jó esélye lehetett volna a nyerésre? Csupán találgathatunk. Ismerte a közemberek gondját, igényeit, gondolkodásmódját. Ezt az ismeretet igyekezett felhasználni, nem is sikertelenül. A kádárizmus fénykorában ugyanis a kisembereket békén hagyták.
Kádár, akit a kompromisszumok robotosának is neveztek, először támogatta, ám túl messzire nem engedte menni a gazdaság reformátorait. A diktatúra fokozatosan és visszaesésekkel enyhült. Azonban ne felejtsük: a puha diktatúra is diktatúra, maradt a rendőrállam. A nagy többség pedig belenyugodott a vélhetően megváltoztathatatlan körülményekbe, s igyekezett szerény lehetőségeit a legjobban kihasználni.

Azután elérkeztünk a végjátékhoz. Kádár túlélte korát, ám nem akart lelépni a színpadról. A színen maradt egy konzervatív gondolkodású, beteg öregember, aki élete végén küszködött démonaival, mindenekelőtt máig sem tisztázott felelősségével Nagy Imre meggyilkolásáért. Sokan viszszasírják, még többen átkozzák. Egy bizonyos: Kádárt és korát nem törölhetjük ki országunk történetéből.

Legvégül: „Magyarországon ugyan csak négy évig volt sztálinizmus, de ezután a puha diktatúra arra kényszerítette az embereket, hogy belesüppedje-nek a posványba. Megtették, és beérték a legolcsóbb alamizs-nával. És még büszkék is voltak rá” – mondta legutóbb Kertész Imre. Lehet, hogy az írónak van igaza?