Padlóra küldte a Fidesz-MPSZ a kormányt és az MSZP-t – legalábbis sokáig így tűnhetett azoknak, akik folyamatosan nyomon követték a Pannonplast-, majd később K&H-, és leg-újabban Inter-Európa Bank-ügyként elhíresült botránysorozatot. Az ellenzék folyamatos támadásaival szemben a kormány és a nagyobbik kormányzópárt esetlenül védekezett, a stratégia, az egység és a fegyelem teljesen hiányzott a kommunikációjukból.
Gyulai Attila, a Political Capital Institute elemzője
A Medián adatai szerint ugyanakkor hiába került a média és a politika napirendjének középpontjába a K&H-ügy, a közvélemény számára sokkal fontosabbak az új áfa- és szja-szabályozás, az aszálykárok rende-zése, az 53. heti nyugdíj, a lakás-hitel-kamatok és a gyógyszerár-támogatási rendszer változásai – azaz minden, ami közvetlenül érinti a sorsukat. Ám ha kettéválasztjuk az „embereket közvetlenül érintő” ügyeket az „általános politikai ügyektől”, akkor ez utóbbi kategóriában a K&H-ügy az egyik, ha nem a legfontosabb tényező a Medián kutatásában. Az ellenzéknek érdeke volt, hogy az „embereket közvetlenül érintő” ügyekbe belezavaródó, ezáltal közel 700 ezer választót két hónap alatt elvesztő MSZP ne tudjon kezdeményező lenni az „általános politikai ügyekben” – sőt, ott is folyamatosan védekező helyzetbe kényszerüljön.
Egy másik közvélemény-kutatás adatai szerint (Gallup, szeptember eleje) a megkérdezettek közel fele még mindig nem tudta megítélni, hogy inkább a kormánypártokhoz vagy az ellenzékhez közel álló személyek érintettek a botrányban. A véleményt megfogalmazók körében ellenben egyértelmű többségben voltak azok, akik szerint a kormány egyes tagjai is felelősek az állítólagos sikkasztásért. Jellemző, hogy még a szocialista-szimpatizánsok 42 százaléka, az SZDSZ-szavazók 56 százaléka is így vélekedett. Ez a botrány jelentős mértékben hozzájárult tehát ahhoz, hogy az MSZP-ben felerősödtek a belső viszályok, a párt szavazói elbizonytalanodtak, és a népszerűsége augusztusban mélypontra zuhant.
BOTRÁNYPOLITIKA. A Fidesz év eleje óta folyamatosan támadja a kormányt különböző korrupciós vádakkal. Az eddigi mérleg: egy miniszter, számos államtitkár, helyettes államtitkár és miniszteri biztos bukása. A permanens botránypolitika alapvető célja a politikai irányító szerep megtartása, a másik oldal állandó védekezésre kényszerítése, illetve annak megakadályozása, hogy a kormány saját programjait népszerűsíthesse. (Itt jegyezzük meg, hogy az előző kormányzati ciklusban az MSZP és az SZDSZ hasonló stratégiával kísérletezett.) A nyár folyamán az ellenzék kényelmes helyzetbe került: a Medgyessy-kormány nemcsak a Kulcsár Attila-féle K&H-ügy, hanem a július 16-án beharangozott takarékossági intézkedések miatt is magyarázkodni kényszerült.
A jobboldal stratégiájának alapjellemzője a „botrány botrányosítása”. Csáky András, az MDF országos választmányának elnöke szerint „a K&H-ügy a rendszerváltás óta az egyik legnagyobb belpolitikai botrány”. Áder János, a Fidesz frakcióvezetője „az évszázad legnagyobb botrányának”, illetve „az évszázad sikkasztásának” nevezte az ügyet.
A vádakat megfogalmazó politikusok arra törekednek, hogy a mindenkori aktuális ügyet – így a K&H-botrányt is – az előzőeknél jelentősebb normasértésnek állítsák be. A politika pikantériája, hogy ilyenkor kifizetődő lehet a másik oldal korábbi ügyeinek jelentőségét is csökkenteni. Ezért szólalt meg már az első felvonásban, a Pannonplast-ügynél Pokorni Zoltán, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnöke is úgy, hogy a Tocsik-ügy ehhez képest csak „gyerekes ravaszkodás”.
A megbélyegzés taktikáját alkalmazza az ellenzék akkor, amikor a „brókerkormány” kifejezés használatával törekszik egy, az MSZP számára negatív értelmezési keret felállítására, valamint a Medgyessy-kormány legitimitásának kétségbevonására. A nagyobbik ellenzéki párt törekvése a K&H-ügy kommunikációja során a kezdetektől az volt, hogy minél magasabb kormányzati körökkel tudja összekapcsolni a visszaéléseket. Medgyessy Péter miniszterelnök személyének bevonása a botrányba a Fidesz stratégiájának kiemelt eleme. A miniszterelnök korábbi pozíciójából adódóan, az Inter-Európa Bankon keresztül került a Fidesz kommunikációjában a közvetlenül érintettek közé. A kormányfő ellen megfogalmazott vádak másik része Mudura Sándor erdélyi vállalkozóval való üzleti kapcsolatára vonatkozott. A hónapok alatt felépített kommunikáció egyenként próbálta „levadászni” a kormány tagjait – szóba került Lamperth Mónika, László Csaba, Kovács László, Gyurcsány Ferenc és Tóth András neve. Erre épült az MSZP-t is kínosan érintő újabb ellenzéki vád, amely szerint Kulcsár Attila a 2002-es kampányban szocialista jelölteket támogatott.
A kormány mint testület többnyire adminisztratív intézkedések miatt került a K&H-ügybe. A Kulcsár Attilának kiadott, Miniszterelnöki Hivatalba szóló belépő jelentette az ellenzék számára az első bizonyított kapcsolatot a gazdasági visszaélést elkövetők és a kormány között. Az MSZP érintettségét Puch László pénztárnokon, Horváth Csaba és Andó Sándor budapesti kerületi polgármestereken keresztül kívánta bizonyítani a Fidesz. A jobboldal által megteremteni kívánt összhatás egyértelmű: a miniszterelnök, a miniszterek, a kormány, az MSZP érintett valamilyen módon, azaz ez az ügy a baloldalé.
MEGSZEMÉLYESÍTÉS. A Fidesz, valamint a jobboldalt támogató sajtó stratégiája elsősorban személyekre épült, nem pedig elvont üzleti manipulációkra vagy jogszabályi hiányosságokra. Erre a kormányoldal a jogszabályokkal („a Fidesz alkotta meg rosszul a törvényt”), banki felelősségi körök tisztázásával („Medgyessy nem volt felelős az operatív ügyekért, illetve nem volt aláírási joga már”), vagy hallgatással (László Csaba) válaszolt. Az ellenzék megszemélyesítésre épülő stratégiája általában hatékonyabb, mint a technikai jellegű érvelés: tartósabban és jobban rögzül a választókban.
Az MSZP és a kormány reakciója hosszú ideig két elemre épült, kommunikációjuk ezen túl viszont nem volt összehangolt, a megszólalások mögött nem mutatkozott egységes irányvonal. Az első érv, amely a Tóth András és Kulcsár Attila közötti találkozót hivatott ellensúlyozni, illetve jelentéktelenebbé tenni, az Áder János és Kulcsár közötti megbeszélés felemlegetése volt. A Fidesz bevonására, érintettségének bizonyítására tett kísérlet erőtlennek bizonyult.
A kormányoldal másik – az előzőnél hangsúlyosabb és messzebbre mutató – érve Szász Károly felelősségének felvetése. A Pannonplast-ügy kirobbanása előtt ismertté vált, hogy a kormány elmozdítaná Szász Károlyt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) elnöki székéből. Az ügy kirobbanása, Szász Károly ellenzéki stratégiát erősítő kommunikációja tovább borzolta a kormányzati szereplők idegeit. Az MSZP politikai elfogultsággal vádolta az elnököt, a Pénzügyminisztérium pedig feltételezett visszaélések miatt indított belső vizsgálatot a PSZÁF-nál. Szász Károly azonban ügyesen használta fel az őt ért – a közvéleményben komoly felháborodást kiváltó – fizikai és verbális támadásokat (júniusi megverését és az augusztusi fenyegető levelet) arra, hogy elmozdítását megakadályozza.
Ahogyan egyre közelebb értek a vádak a vezető kormányzati politikusokhoz, úgy ébredt rá a kormányoldal is, hogy stratégiát kell váltania. Első lépésként a kormány és az MSZP határozott hangú nyilatkozatban cáfolta, hogy politikusai érintettek lennének a botrányban. Medgyessy Péter az MSZP tapolcai frakcióülésén is határozottan fogalmazott ebben a kérdésben, majd az őszi ülésszak első plenáris ülésén az Országgyűlésben ígéretet tett arra, hogy minden kérdésre megadja a választ a K&H-val kapcsolatban.
Az éles hangvételű cáfolatok mellett a kormányoldal ellentámadásba is lendült. A Szász Károly felelősségét felvető, kétes fogadtatású kormányzati intézkedések mellett szocialista politikusok a Fidesz és a K&H közötti kapcsolatot igyekeztek bebizonyítani. Erre a célra egy régebbi ügyet hoztak újból elő: a Fidesz Lendvay utcai székházával kapcsolatos bérleti szerződést. Majd következett a Vegyépszer felemlegetése a szocialisták részéről.
Ezt követően a parlamenti vizsgálóbizottság körüli huzavona is defenzívába kényszerítette a Fideszt. A párt nehezen tud indokolható választ adni arra, miért nem járul hozzá a K&H-ügy előző kormányzati ciklusra visszanyúló vizsgálatához. Ez még akkor is hátrányos a Fideszre nézve, ha a szocialisták ragaszkodása a bizottsági elnöki székhez politikailag nem elegáns.
Az MSZP az utolsó pillanatban, vesztett helyzetben próbálko-zott az ellentámadással. A kormányoldal utolsó esélye, hogy a Fidesz érintettségének felmutatásával politikai szimpátiák mentén ad értelmezést az ügynek. Vagyis arra törekszik, hogy a „mindkét oldal érintett” képletét rajzolja fel, s így elérje, hogy a választók pártpreferenciáik alapján ítéljék meg az egyes politikai erők érintettségét. Az MSZP – a botrány második szakaszában – a Fideszhez hasonlóan építi fel támadó botránykommunikációját, és a középpontba egyszerűen megragadható, könnyen értelmezhető ügyleteket állít, miközben feleleveníti az ellenfelét érintő korábbi botrányokat is. A Fidesz székházügye máig emlékezetes eseménye a rendszerváltás utáni botrányoknak, Simicska Lajos nevének említése pedig az előző ciklus botrányaival próbálja összekötni a K&H-ügyet.
KICSIK AZ ÁRNYÉKBAN. A két nagy párt botránya első látásra magas labdát dobott fel a két kisebb parlamenti pártnak. A Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum többnyire kimaradt a háborúskodásból. Az SZDSZ-re elsősorban a hallgatás volt jellemző, ami a koalíciós szövetségesi elkötelezettséggel, vagy a botrány elején felemlegetett szabad demokrata politikusok érintettségével magyarázható. Egyedül az MDF próbálkozott a feldobott labda leütésével. A párt igyekezett úgy pozicionálni magát, hogy a botrányban és az azt övező vádaskodásban is érintetlen pártként, felelősségteljes politikai erőként jelenjen meg. Kimondatlanul is a két nagy párt botrányaként beállítva a botránysorozatot, az MDF érintetlen alternatívaként igyekszik meghatározni magát.
