Szabad egy haláltáncra?

Az Iron Maiden, a rock ősszörnye azonban mindent túlélt, dobos- és énekes-cseréket, a heavy metal kimúlását, földrajzi és légköri válto-zásokat, a popkultúra tektonikai lemezmozgásait. Az újra „kiolvasz-tott” zenekart látványosan rehabili-tálta a „szakma”, a legnagyobb „al-ternatív” fesztiválokon lépnek fel mint fő műsorszám. Valójában az Iron Maiden-koncertek nem sokban különböznek a Broadway musicalektől, egy historikus rockoperát láthatunk, amelynek keretében a zenekar sajátos értelmezést ad az angol történelemből és miszticizmusból.

A Dance Of Death című, napokban megjelent Iron Maiden-album vizuális világa leginkább a Tágra zárt szemek című Kubrick-mozi arisztokratikus, démoni világát juttatja eszünkbe, és az sem elhanyagolható tény, hogy a kissé vicces Eddie-figura (aki jelen esetben maga a kaszás) ezen a lemezborítón a legkisebb. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy az albumon megmaradt a keménység, de cizelláltabb, atmoszférikusabb lett az összhatás, és néhol még vágánsdalokra emlékeztető motívumok is feltűnnek. A Dance of Death motívumkészletében fellelhető a goth-rock néhány stíljegye, és megállapítható, hogy talán ez a „legművészibb” Iron Maiden-munka. A Steve Harris nevű gitársanyargató és csapata gondoskodott slágerekről is.

Az album határozott felütéssel, a Wildest Dreams című szerze-ménnyel indul, de az ezt követő négy dal (Rainmaker, No More Lies, Montségur, Dance Of Death) is azonnal kislemez-sláger lehetne, s akinek van türelme végighallgatni a gyűjteményt, annak ott van az utolsó remeklés, a kissé romantikus Journeyman is. A lemez valójában jól illeszkedik a zenekar eddigi munkásságába, a nem egy esetben történelmi kulisszákat is szerepeltető albumok sorába. Az Iron Maidenre jellemző hagyománytudat nem engedte „elkanászodni” az alkotókat, az előírásszerű gitárhasználat, a védjegyértékű „galoppozó” basszusjáték könnyen beazonosíthatóvá teszi a rock and roll összecsapást.