 |
| Lambert Gábor, a Figyelő főszerkesztő-helyettese |
A költségvetési juttatások elosztói így persze az elsődleges meghatáro-zói lehetnek majd annak, hogy a kutatói munka milyen keretek között folytatódjék. Az előjelek nem ked-veznek annak, hogy a politikai maga-tartás építkezzen az értékalapú, ámde független elemzések következ-tetéseire, ne pedig fordítva.
Mindez azt követően juthat az ember eszébe, ha elolvassa a washingtoni székhelyű Cato Institute tanulmá-nyát az uniós bővítés hatásairól a közép- és kelet-európai országokra nézve. A honi háttérgondolkodói intézményrendszer kialakulatlan-ságából és a politika más irányú igényeiből vezethető le a válasz arra a kérdésre, hogy a hazai közgondolkodásban miért nem tudnak így rendszerbe szerveződni a csatlakozással kapcsolatos logikus kételyek?
NEM LELKENDEZNEK. Az Egyesült Államok egyik színvonalas – egyrészt a szabadpiaci, libertárius gazdasági, másrészt a keményen konzervatív politikai nézetek képviseletére szerve-ződött – agytrösztjét az érdekli, milyen hatása lesz a bővítés-nek a lehetséges világgazdasági konkurensre, az EU-ra, meg-erősödve kerülnek-e ki a nagy vállalkozásból az új tagok. S ismerve az intézet szabadpiaci szemléletét, semmi meglepő sincs abban, hogy a Cato, illetve Marian L. Tupy program-igazgató a bővítéstől korántsem vár oly sok lelkesítőt a közép-európai országok számára, mint a helyi referendumokra készülő kormánypropagandák.
A tanulmány szerint az új tagok világpiaci versenyképessége nemhogy javulna, de a szigorú uniós szabályozás és a csatlakozással járó új terhek miatt még romlik is. Különösen a munkaerőpiac, a mezőgazdaság és a környezetvédelem területén kell lényegi többletkiadásokkal számolniuk a közép- és kelet-európaiaknak, miközben az unió korlátozza számukra, hogy versenyképes munkaerejük exportjával mérsékeljék az előrelátható gazdasági megrázkódtatásokat. Az élelmiszer-termelés és a környezetvédelem terén az EU olyan standardokhoz ragaszkodik, amelyek nem állnak összhangban a csatlakozó országok adott fejlettségi szintjével, a negatív hatásokat pedig csak tovább fokozza az újakat hátrányosan sújtó közös mezőgazdasági politika. Mindebből a Cato szerint az optimálistól elmaradó, a jelenlegi nyugat-európai szinthez közeledő gazdasági növekedés következhet.
DEFEKTES TÁJÉKOZTATÁS. Eddig az egész úgy hangzik, mint egy euroszkeptikus kiáltvány. Csakhogy a csatlakozni kívánó országok esetében – a dacos tagadás és a lelkes azonosulás végletei között – ez a köztes megközelítés még nehezen értelmezhető. Több mint egy évtizedig a magyar politikai elit is csak az egyértelmű előnyöket társította az uniós tagsághoz. A helyzet azután sem változott, hogy a tárgyalási fejezetek lezárását követően tisztult a kép, mire is számíthat az ország, legalábbis az elkövetkező három évben. Az értelmiségi megszólalók jelentős része bizonytalan: miként lehet a kételyeknek úgy hangot adni, hogy az ne tűnjön tagadásnak, politikai szekértáborhoz való lecsatlakozásnak.
Pedig a Cato ehhez is ad mintát. Lehet, hogy az uniós csatlakozás az optimálistól elmaradó növekedéssel jár, ám az EU-ból kimaradni sokkal roszszabb lenne – szögezi le a tanulmány. Éppen ezért a tagadás helyett inkább határozott stratégiát ajánl a csatlakozóknak, hogy tagokként mire törekedjenek: keressék a szövetséget a további liberalizálás mellett lándzsát törő régiekkel, mint Olaszország, Spanyolország vagy Nagy-Britannia, s ellenezzék az adókedvezmények további korlátozását. Ne fogadjanak el olyan alkotmányt, amely szociális szempontok szerint szabályozza a munkaerőpiacot. Őrizzék meg és terjesszék ki a vétórendszert. Számolják fel, vagy lényegesen fogják vissza a közös agrárpolitikát.
Vagyis mutassanak példát a jelenlegi tagoknak, hogy a piacbarát reformok segítik a növekedést.
A Cato persze szigorúan csak azon gazdaságfilozófia és ideológia mentén elemzi a bővítést, amelyek az intézményt létrehozták és működtetik. Egy másik think tank, más filozófia mentén értelemszerűen eltérő következtetésekre jutna. Ami a közös ezekben az amerikai háttérműhelyekben, az az, hogy politikai döntéseket készíthetnek elő, s nem az aktuálpolitika megrendeléseihez gyűjtenek érveket.
