 |
Diktatúrában a nevetséges enged-mény is komoly dolog. Óriásinak tűnt ez a pici rés. Aki csak tehette, rohant kifelé, amíg lehetett. (Dikta-túrában nem tudni soha: meddig lehetséges a lehetséges?) Szüleim-mel az ötvenes években szinte mindent megéltem, amit megnyomo-rításban kínált a proletárdiktatúra, úgyhogy mi is azonnal rohantunk ki első feleségemmel, és persze elsőnek Itália felé. Harminchárom éves voltam, s először léptem át a határt. Jött Velence (azóta se szűnő) szerelmes révülete, majd rőt városfalaival Verona: lubickolva a szabadságban, történelemben, művészetekben.
Veronában akkor rám legerősebben a román építészet tán leghatalmasabb remekműve, a San Zeno katedrális hatott. (Szerintem ez, és a ravennai, nyolcszögletű San Vitale Európa két legfantasztikusabb temploma.) De persze megcsodáltunk mindent, ami kötelező: a római kori Arénát, a Castel-
vecchiót, az Anastasia templomot, Dante szobrát, a Capuletti-házat Júlia erkélyével. És szívtuk magunkba, amilyen mélyen csak lehetett, az áhított demokratikus világ levegőjét. Felejthetetlen mámor volt.
Többször jártam Itáliában azóta, de Veronában tán ’68-ban utoljára. Most, ezen a nyáron jutottam el ide újra. Asztmás tüdőmet Lignanóban öblögettem a nevezetes pinea erdők és a tenger gyógyító levegőjével, majd barátaink szervezésében (az ilyesmit már tavasszal rezerváltatni kell) pár napra átköltöztünk Veronába, hogy megnézzünk három operaelőadást, az arénában. A Zeffirelli rendezte Carmen nem tetszett igazán, igaz, én a Carment magát sem nagyon szeretem. Konvencionális munkája az óriási mesternek, van ilyen, ettől ő még Zeffirelli marad. A harmadik napon egy gyönyörű Aidával kárpótolt. De a nagy élményt a második estén a Turandot hozta. Ezért volt érdemes Veronába jönni, ezért a felcsigázó, szokatlan produkcióért. Yuri Alexandrov rendezte, orosz a színpadkép tervezője is, lenyűgöző volt ez a költői látomást és a kivitelezés pontosságát vegyítő előadás. Nem beszélve a Kalaf szerepét éneklő José Cura férfias, pompás tenorjáról.
Ennyi évtized múltán újra fölfedeztem a várost. Milyen jó, hogy ezek az olasz városok többnyire alig változnak, így maradnak elevenek az évszázadok bennük. A San Zeno változatlanul az örökkévalóság maga, az Arénát övező hatalmas tér, a Bra’ ugyanolyan varázslatosan nyüzsgő őrület, mint harmincöt évvel ezelőtt, mintha azóta se ment volna haza senki a sorjázó éttermek teraszairól. Ugyanazok az amerikai turisták bámulják Júlia erkélyét, kotorásszák a romantikus giccseket a szuvenír-boltban.
Egy ugrásra innét áll Rómeó háza, és egy ősöreg vendéglő, a Bárka, a Ristorante Arche. Ez is ugyanott, ahol évszázadok óta. Az Arché-ból távozván a vendég egy összetekert, régi metszetet kap emlékül, Lorenzo Pigazzi mester munkáját, valóban minden ugyanaz mai is. Belépéskor is erősödik ez az élmény, szép, ódon, előkelően patinás vendéglőben járunk.
Az ugyancsak szimpatikusan ódon főnök és a pincér tanácsait követve előételnek ettünk pompás csigát tésztába burkolva, valamint libamáj patét erdei gyümölcsökkel és narancsmártással. Majd pikáns hallevest. Utána első főételnek mesteri tortellinit kacsatöltettel. Második főételnek (jobb helyeken ez kötelező olasz téboly!) az orata nevű, a szájban gyengéden omló halat (emlékeztet a fogasra), mellé a citromfüves mártás megdobja finom pasztellségét. Végül almás piskóta és zabione (a mi borsodónknak felel meg), majd a kávé mellé jött a frissítő sorbet.
Annyi kétségtelen, hogy Rómeó azon a bizonyos estén nem vacsorázhatott itt, máskülönben képtelen lett volna felmászni az erkélyre Júliájához. Az Arche nem kezdő szerelmeseknek, hanem megállapodott hölgyeknek és uraknak való. Utána erkélyre mászni nem lehet, legfeljebb ágyba.
