Amint arra a Figyelő is több cikkében felhívta a figyelmet, ahhoz, hogy ez a cél megvalósuljon, természetesen elég kemény – egyebek közt a maastrichti – feltételeknek kell megfelelnünk.
A politika és az árfolyam összekapcsolódik: az árfolyammoz-gásoknak jelentős hatása van mind az inflációra, mind pedig a gazdaság termelőképességére, s ezeken keresztül a választók helyzetmegítélésére. Az árfolyam változásának begyűrűzése (transzmissziója) ugyanis jó időzítéssel sokat tehet az adott politikai csoport megítélésének javításában, és fordítva. Ha az árfolyam reálfelértékelődése megy végbe, akkor az gyorsan növeli a külfölddel is versenyző (tradable) produktumokban mért reálbéreket, s ha a begyűrűzés hatásos, akkor egyúttal csökken az infláció is.
Az árfolyam felértékelődése effektíven segített például az infláció elleni harcban, azonban finoman szólva nem segítette az exportőrök helyzetét. Ezt ellensúlyozandó, megindult a lobbizás, s a különböző érdekcsoportok hol gyengébben, hol erőteljesebben követelték a nekik kedvezőbb árfolyamot. A gazdaságpolitikai vezetés egy ideig ennek ellenállt, azonban az árfolyamsáv a június elején végrehajtott 2,26 százalékos eltolása mutatja, hogy végül – ha csak részben is – beadta a derekát. Ez a kvázi-leértékelés azonban több tényező miatt nem azt a hatást érte el, amit a kormány eredetileg szeretett volna: az árfolyam a 245 forint/eurós szintről egészen 270-ig gyengült, mely leértékelődés bizony négy és félszerese a szándékolt mértéknek, s a kialakult pillanatnyi egyensúlyi árfolyam elég messze van a kormány és a jegybank által – eltérő okokból – kívánatosnak tartott 250-260-as szinttől.
A gazdasági szereplők és a döntéshozók egy része azonban nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a leértékelésnek számos egyéb hatása is van a reálgazdaságra. Igaz ugyan, hogy a keletkező exportárbevétel forintellenértéke emelkedik, de a gyengébb forint nemcsak az infláció szintjére hat, hanem rövid távon a termelést is csökkenti. A leértékelés lenyomja a bérek vásárlóerejét, ezáltal pedig a korábban a növekedés hajtóerejét jelentő belső keresletet. S amíg ismét rá nem állunk az exportvezérelt növekedési pályára, addig a lassuló belső kereslet maga után vonja a termelés alacsonyabb szintjének kialakulását, egyúttal remélhetőleg az import növekedési üteme is alacsonyabb szintre esik vissza. Így ami egyrészt segíti a cégek eredményes működését, az a másik oldalon éppen ellentétesen hat.
Emellett a gazdasági szereplők bizalma megingott, a korábban kiszámítható környezet instabillá vált. Ha a gazdaságpolitika irányítói azt szeretnék, hogy Magyarország visszanyerje korábbi tőkevonzó szerepét, akkor a makrogazdaság helyzetét érintő döntéseket a jövőben óvatosabban, a hatásokat jobban modellezve kellene meghozni.
SZŰCS TIBOR
Székesfehérvár
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
