A politikai civakodások, a tömegkommunikáció „leleplezései” is folyamatosan rombolják nép-szerűségüket. És akkor még nem is említjük a minősíthetetlen hangnemű parlamenti veszekedése-ket, a képviselők amúgy is megtépázott respektusának lejáratá-sára. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, ez pedig az Állami Számvevőszék (ÁSZ), amelyet nem ér gáncs és megve-tés, felelősségteljes munkáját nem kísérik skandalumok. S ez nem csekélység.
Vajon mivel érdemelte ki a számve-vőszék ezt a megtiszteltetést? A magyarázatot megtalálhatjuk Kovács Árpád Pénzügyi ellenőrzés változó erőtérben című színvonalas, érdekes kötetében. Az ÁSZ tekintélyes és rokonszenves elnöke ebben az összefoglaló munkában részletesen bemutatja a szervezet feladatait, céljait, tevékenységének eredmé-nyeit, fogyatékosságait, felvázolja a nemzetközi kapcsolatokat, végül nem hagyja figyelmen kívül a jövő kihívásaira adandó válaszokat sem. Jelentős teret szentel az intézmény múltjának ismertetésére, jelezve, hogy története régen kezdődött: már 1870-től működött a Magyar Királyi Állami Számvevőszék, első elnöke a Ferencz József által kinevezett Gajzágó Simon 22 évig töltötte be ezt a tisztséget.
ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS. Ez a szervezet különböző elnevezésekkel átvészelt egy sor rendszerváltást, majd 1989 őszén alakult meg mondhatni jelenlegi formájában. Első elnöke a szakmában és a szakmán kívül is jól ismert Hagelmayer István volt. A törvény szerint – és ez (is) igazolja megkülönböztetett helyzetét – a szervezet elnökét és alelnökeit az országgyűlés választja, s ugyancsak a parlamentnek tartozik felelősséggel és beszámolási kötelezettséggel. S amiképpen szerzőnk írja egy tanulmányában: „A számvevőszék jogállamiságot szolgáló közjogi helyét, szerepét, feladatkörét az különbözteti meg más ellenőrző szervezetektől, hogy az alkotmányosság ezen intézménye a közpénzek felhasználását, a közvagyon egészére, a végrehajtó hatalom minden ténykedésére nézve, attól függetlenül, a maga teljességében vizsgálhatja.” Némi leegyszerűsítéssel: a számvevőnek az a dolga, hogy őrködjön azon, „közpénzt sehol ne használjanak fel kontroll nélkül”. Az ÁSZ tehát, mint a „parlament lelkiismerete”, arra törekszik, hogy jelezze „a közfinanszírozásban, a közvagyon hasznosításában érzékelhető veszélyeket”.
Hát akkor hogyan is van ez? Egyfelől működik hazánkban egy jelentős hatáskörű, tekintélyes szervezet, méghozzá elismerten jól, kitűnő, hozzáértő szakemberekkel, másfelől pedig immáron évek óta egymást érik a gazdaságban, a közéletben az egyre viszszataszítóbb botrányok, amelyek valójában a közpénzek jogtalan felhasználásáról, egyszerűbben ellopásáról szólnak. Mit is tesz akkor a számvevőszék? A válasz: sok mindent, ám a lehetőségei korlátozottak. Az ÁSZ „nem számonkérőszék”, ellenőrzései főként „a megelőzést szolgálják”. Így a „ki lop több közpénzt versenyben” a számvevő nem vállalhatja a döntőbíró szerepét – állíthatjuk.
FINANSZÍROZÁSI KÁOSZ. A naiv honpolgár ezek után is azt mondhatja: a számvevőszéknek többet kellene (kellett volna) tennie a közpénzek ellenőrzésében. Hogy miért nem tudott többet tenni, arra bőséges magyarázatot találunk könyvünkben. Bajok vannak már magával a költségvetéssel is, merthogy „a bevételi érdekeltség következtében áttekinthetetlenek az állami feladat címén megjelenő finanszírozási igények”. Azután: „a gazdasági társasági formában működő volt költségvetési intézmények kikerültek a felügyeleti ellenőrzés köréből”. Bonyolítja a helyzetet a sok tízezer civil szervezet, köztük a non-profit szférába tartozók, amelyek „sokféle közösségi szolgálatot látnak el anélkül, hogy az erre kapott források szabályos és hatékony felhasználásáról, vagyis arról, hogy közpénzből mennyit használhatnak fel jogtalan és/vagy célszerűtlen módon, ismeret lenne”. A köz- és magánszféra egyértelmű szétválasztásának hiányában például „a pénzügyi ellenőrzés szervei a közbeszerzést kiíró állami szerveknél, a pályázóknál, a közreműködő fő- és alvállalkozóknál lényegében semmit sem ellenőrizhettek, sőt 2000-2001-ben számos területet kivontak a pénzügyi ellenőrzés hatálya alól”. Fűzzük hozzá: kiváló lehetőség a „szabad rablásra”.
A költségvetés körüli bajokkal kapcsolatban szerzőnk idézi László Csaba jelenlegi pénzügyminiszter 1994-ben (!) írt, ám jelenleg is időszerű sorait: „a magyar pénzügyi és ezen belül a költségvetési információs rendszer katasztrofális állapotban van. Az adatok nem elégítik ki a döntéshozók igényeit és nem minden tekintetben megbízhatóak. Olyan alapvető információknál is hiányosságok vannak, mint az állami vagyon, az állam által nyújtott hitelek, kezességvállalások, adómentességek…” Így azután nem meglepő Kovács Árpád megállapítása: „A költségvetési gazdálkodás legneuralgikusabb pontja a közpénzek kezelése, a költségvetési szervek finanszírozásának drága és sok visszásságot magába foglaló módja volt.”
Paraméterek
Kovács Árpád: Pénzügyi ellenőrzés változó erőtérben
407 oldal; perfekt kiadó, 2003.
Ára: 4750 forint
Nem tudjuk, mikor érhető el ez az ideális állapot. Addig is azt kívánjuk: a számvevők vigyázzanak még jobban a közpénzre. Hiába ők a parlament „lelkiismerete”, ha némely képviselőknek csak ritkán van lelkiismeret-furdalásuk.
