Feltűnőbb aligha lehetett volna a kontraszt. Bush amerikai elnök csak az ENSZ-közgyűlés peremén és csak rövid ideig tárgyalt Schröder német kancellárral és Chirac francia elnökkel – a múlt hétvégén viszont Putyin orosz elnök két teljes napig vendéges-kedett a „hétvégi Fehér Ház”, Camp David ősfái alatt.
A Szovjetunió összeomlása óta az amerikai elnökök mindig nagy hajlandóságot mutattak arra, hogy személyes jellegű kapcsolatot építsenek ki minden oroszok éppen hivatalban levő főnökével – és arra is, hogy ennek a súlyát túlbecsüljék. Ez része volt Reagan és az idősebb Bush meg Gorbacsov viszonyának éppen úgy, mint a Clinton-Jelcin kapcsolatnak.
EGYMÁSRAUTALTSÁG. A diplomáciai és hangulati különbségtételnek volt racionális magva. Bármennyire is érvényesült az Egyesült Államok – mint immár egyetlen szuperhatalom – erőfölénye, Oroszországra feltétlenül szüksége van. Sokkal inkább, mint bármelyik más európai hatalomra. Ennek sok oka van, de a két legfontosabb: az oroszok geostratégiai helyzete és nyersanyagbősége.
Ami a stratégiát illeti, ott meghatározó jelentősége van a terület nagyságának. Az orosz hatalom eleve ott van fizikailag azoknak a válsággócoknak a közelében, ahová az amerikaiaknak távolról kell odamenniük. Ez éppen úgy érvényes Észak-Koreára, mint Irakra, Afganisztánra, vagy Iránra. Az orosz nyersanyagbőség következménye, hogy az Egyesült Államok mint potenciális importőr éppen úgy érdekelt (például) az orosz olajipar és olajexport fejlődésében, mint Moszkva, és éppen úgy nem közömbös számára a tervezett olajvezetékek futási iránya, mint az oroszok számára.
Mindez azt jelenti, hogy most, a XXI. század elején Oroszország Washington legfontosabb partnere – de egyben legnagyobb vetélytársa is. Ez a kölcsönös egymásrautaltság hozta létre a szovjet birodalmi összeomlás óta a Fehér Ház és a Kreml urai közötti különleges személyes kapcsolatot.
Ezt azonban az idősebb Bush vagy Clinton (Reaganról már nem is beszélve) soha nem változtatta olyan demonstratív módon valóságos politikai show műsorrá, mint a Fehér Ház mai lakója. Nem véletlen ez sem. A New York ikertornyai és a Pentagon elleni két évvel ezelőtti támadás óta a Bush-adminisztráció politikájának középpontjában a terrorizmus elleni harc áll. Ennek megjelenési formái és stílusa miatt (lásd a megelőző háború doktrínája és az Irak elleni háború visszhangja) egyre hevesebb bírálatok érték az amerikai magatartást. Bushnak ezért nagyobb szüksége volt Moszkva „higgadt tartózkodására”, mint akár apjának, akár Clintonnak. Ez Putyinnak is megfelelt. Megkönynyítette számára a Jelcin-korszak káosza után az orosz politikai élet és a gazdaság stabilizálásának legalább a megkezdését.
Így történhetett, hogy első találkozásuk után Bush kijelentette, Putyin „lelkének mélyére nézve” megállapíthatta: „Ebben az emberben meg lehet bízni.” Amivel meg is adta a folytatásos „George and Vladimir Show” alaphangját, így a mostani Putyin-vizit hangulatát is.
Részlet Bush retorikájából: „Vladimir és én bízunk egymásban, így felül tudunk emelkedni azon, ha egy adott kérdésben nem értünk egyet…Kedvelem Vladimirt. Olyan fickó ő, akivel értékes órákat lehet eltölteni.” Putyin retorikáját viszont a barátságos tartózkodás és a közös érdekek racionális, de érzelmi kitörésektől mentes hangsúlyozása jellemezte. E kétféle stílus összhatása alapján a „George and Vladimir Show” legújabb folytatása megerősítette, hogy George kedveli Vladimirt, aki ez ellen nem is tiltakozik; így alkalom nyílik arra, hogy fontos kérdésekben (Irak, Irán, Észak-Korea) az általános óhajok szintjén egyetértsenek; s végül alkalom nyílik arra is, hogy közben a sorsdöntő részletekben ne változtassanak eredeti álláspontjukon.
UGYANÚGY, MÉGIS MÁSKÉPP. Ezért Putyin egyetért abban, hogy Irán és Észak-Korea ne birtokolhasson atomfegyvert. De egyben folytatja egy iráni atomreaktor építését, Bushnak pedig azt javasolja, hogy teljesítse Észak-Korea feltételét és kössön meg nem támadási szerződést Phenjannal. Irak ügyében méltányolja Bush váratlan készségét nemzetközi békefenntartó hadtest felállítására az ENSZ égisze alatt. De részvételét éppen úgy a Biztonsági Tanács (neki, Moszkvának) megfelelő határo-zatához köti, mint London, vagy a különösen rakoncátlan Párizs.
Ennek a shownak a ruháit ma még csak az állami férc tartja össze. Még senki sem tudja, lesz e belőle ünnepi népviselet.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
