Fájdalomdíjas megoldások

Simon Tamás, a műhibákra szakosodott ügyvéd szerint az orvosi mulasztások miatt indított ügyek 70 százalékát a betegek nyerik.

Tíz évvel ezelőtt Down-kóros csecsemőt hozott a világra egy 40 év feletti nő, mert kromoszómavizs-gálatának eredményét nem nézte meg szakember – szemezget az általa képviselt ügyek közül Simon Tamás, az orvosi műhibákra szakosodott egyik fővárosi ügyvéd. A történet akár hétköznapi is lehetne, a mulasztásért perbe fogott kórház védekezése azonban nem mindennapi. A nőgyógyász ugyanis azzal hárította el a vádat, hogy náluk a beteg kapja kézhez a leletet, és neki kell jeleznie, ha rendel-lenességet tapasztal.

„Nem az a műhiba, ha a pirosat valaki zöldnek látja, hanem ha valaki meg sem nézi a eredményeket” – mondja erre Gerő Gábor, a Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház igazgatója. Az ügyvéd ehhez még annyit fűz hozzá, hogy a fenti esetben a doktor nyilvánvalóan nem az egészségügyről szóló törvényben megkövetelt legnagyobb gondossággal járt el. S a példa sajnos nem egyedi. Hazánkban évente 200-300 műhibaper indul. A felperesi oldalt képviselő jogász nem sokallja a bírói útra terelt ügyek számát, hiszen évente 146 millió orvos-beteg kapcsolat jön létre.

A kórházak elleni pereskedési kedv igazán a rendszerváltást követően ugrott meg. „Az orvosi mulasztások miatt indított ügyek 70 százalékát a betegek nyerik” – ismerteti hivatalos statisztika híján saját praxisának eredményeit Simon Tamás. A gondatlanságon túl a tömeges pervesztéshez hozzájárul az is, hogy az egészségügyi törvény rendkívüli felelősséget ró a gyógyítókra. Kimondja ugyanis, hogy tekintet nélkül az ellátás igénybevételének jogcímére, minden beteget a legnagyobb gondossággal kell ellátni. A szuper-felelősség még 1959-ben került a törvénybe, s „kísérti” azóta is az orvostársadalmat. „A legnagyobb gondosság tartalmát a mai napig nem definiálták pontosan, a szakma mindazonáltal a szakmai protokoll teljes körű megvalósítását és azon kockázatok kiküszöbölését érti rajta, amelyek a kezelés során felmerülhetnek” – mondja Huszár András, a Magyar Orvosi Kamara országos etikai bizottságának elnöke. „Ez az elvárás gyakorlatilag tévedhetetlenséget követel meg az orvosoktól” – magyarázza Huszár András. Érvelése szerint érthetetlen, hogy míg az igazságszolgáltatásban is létezik mérlegelési jog, s gyakran változtatják meg másodfokon az elsőfokú bíróság határozatát, addig az egészségügyben, ahol néha pillanatok alatt kell dönteni, miért érvényesül ilyen súlyos felelősségi norma. „Ráadásul a következmények sem mindig emberi tényezőkön múlnak” – mutat rá Huszár András. Nem csak ő, de más szakember is figyelmeztet arra az ellentmondásra, hogy a követelmények rendkívül magasak, ezzel szemben a feltételek nem biztosítottak. Magyarországon az egészségügyi ráfordítás a GDP 5,7 százalékát teszi ki, ekkora összegből kellene minden szempontból megfelelő ellátást nyújtani a betegeknek (lásd a grafikont).

FELELŐSSÉG. Tovább nehezíti az orvosok helyzetét, hogy a páciens jóformán semmiért sem marasztalható el. Akkor sem, ha nem tartja be az utasításokat, s akkor sem, ha tényeket hallgat el. A polgári jogban, ahol a gyógyítás megbízási jogviszonyként jelenik meg, a teljes felépülés mint végeredmény nem várható el. A gyógyulás kimenetele ugyanis sem orvosilag, sem jogilag nem garantálható. Noha a szakma szabályainak egy részét protokollokban rögzítették, a beteg állapotától függően ettől olykor el lehet, és adott esetben el is kell térni. „Ha így cselekszünk, és a beteg mégsem gyógyul a megfelelő módon, rögtön kártérítést követel tőlünk” – mutat rá Harmat György főorvos, a Madarász utcai Gyermekkórház igazgatója.

Az orvosok úgy érzik, mind nagyobb nyomás nehezedik rájuk. Simon Tamás szerint viszont felelősségük mégsem egyedülálló. „A veszélyes anyagot szállító úszójármű vezetőjét és a régészeket is a legnagyobb gondosság terheli, ami nem jelenti azt, hogy a bíróság elé kerülve ne mentesülhetnének a felelősség alól” – érvel. Nem is érti, miért éppen most szorgalmazza az orvostársadalom, hogy a legnagyobb gondosságot „szállítsák le”, s csupán elvárható gondosság kötelezettsége terhelje a szakma tagjait. Szerinte nem változtatna semmin, pláne nem a bírói gyakorlatban. Az ítélkezés továbbra is azt fogja gondosnak tekinteni, ami ismérveiben megfelel a legnagyobb precizitásnak. Ha a műtét során egy 60 kilós beteg 120 kilós embernek megfelelő altatót kap, és nem kel fel többé a műtőasztalról, a kórházat ugyanúgy elmarasztalják. „A bírói gyakorlat ugyanis azt mondja: a leg-
nagyobb gondosság értelmében az or-vosnak nem csak számolnia kell, de jól is kell számolnia. Ha a törvényalkotók törlik a legnagyobb szót, akkor sem lesz elég számolni, továbbra is hibátlanul kell végezni a munkájukat” – magyarázza Simon.

KÖVETKEZMÉNYEK. A Magyar Orvosi Kamara a jogszabály-módosítást nem a felelősség alóli kibújás végett szorgalmazza, csupán azért, hogy tiszta jogviszonyok teremtődjenek az egészségügyi szférában. Álláspontjuk szerint gondatlanság esetén el kell ismerni a műhibát, és viselni kell annak polgári vagy büntetőjogi következményeit. „Azt azonban nem tudjuk elfogadni, hogy a bírósági gyakorlatban a nem vagyoni kár címén megítélt kártérítés mértékét a végtelenségig felsrófolhassák” – hangoztatja Huszár András. Érvelése szerint a követelések sokszor meghaladják a 10 millió forintot, aminek visszamenőleges kamataival is számolni kell, így végül az összeg 15-20 millióra dagadhat. Magyarországon az eddigi legmagasabb megítélt kártérítés mértéke 27 millió forint volt, s a „fájdalomdíj” egy végtag nélkül világra jött csecsemő szüleit illette, de jelenleg már folyik olyan per is, amelyben a károsultak 50 milliót követelnek.

Az ilyen tetemes kártérítések kétség kívül anyagilag megroppanthatják az egészségügyi intézményeket. A Figyelőnek nyilatkozó, egyik dél-dunántúli városban praktizáló orvos-igazgató beszámolója szerint olyan sok kártérítési per indult az elmúlt években, hogy a hét két napját a bíróságon tölti, mert tanúskodnia kell. „Ez idegileg és anyagilag is tönkretesz, mert míg a betegeknek nincs mit veszíteniük, legfeljebb a pert, addig nekem és kollégáimnak a szakmai hivatás és presztízs, valamint az egzisztencia a tét” – panaszolja. Mint mondja, jobbára alacsonyabb iskolázottságú és szegényebb társadalmi rétegek tagjai fordulnak bírósághoz, mert a kártérítést egyfajta „pénzkereseti lehetőségnek tekintik”. Az orvosok pedig meglehetős kiszolgáltatottságban várják, mikor, melyik volt páciensük „rángatja be őket a bíróságra”. Egy nevének elhallgatását kérő orvos meséli: 500 ezer forintjába került, míg egy jó ügyvéd elintézte a rendőrségnél, hogy zárják le az ellene – egyébként alapos ok nélkül – indult nyomozást. Ezt a kárát senki nem fizeti meg neki, hiszen nem fordulhat viszontkeresettel a beteg ellen. De nemcsak a gyógyítók feje felett lebeg Damoklész kardjaként az esetleges igazságszolgáltatási procedúra: egyre több kórház kerül csőd közeli helyzetbe, mert nem tudja kifizetni a megítélt tetemes kártérítést.

LIMIT. Az érvényes szabályok szerint ugyan valamennyi kórháznak felelősségbiztosítással kell rendelkeznie, ám az csupán 5 millió forintig fedezi a műhibából eredő jótállást. A profitorientált biztosítók szolgáltatási értékhatára a perek számától és az inflációtól függetlenül évek óta nem változott, és továbbra is fenntartják az esetenkénti 5 milliós határt. A budapesti 1200 ágyas Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház az idén 6,7 millió forintot fizet felelősségbiztosításra, míg a 170 ágyas Madarász utcai Kórház ugyanezen a címen közel 3 milliót. Az összeg nemcsak az ágyak, az ott dolgozó orvosok és nővérek számától, hanem az előző évben zárult perek kimenetelétől is függ.

Ha magasabb összeget ítél meg a bíróság, akkor a biztosító által fizetett 5 millió forint feletti részt a kórházat működtető szervnek, az államnak vagy az önkormányzatnak kell kifizetnie, vagy az intézmény saját költségvetéséből kell kigazdálkodni azt. Ez azonban ördögi kört idéz elő. Ha ugyanis az új műszerek vásárlására elkülönített keretből „csípnek le” például, s emiatt elavult eszközökkel gyógyítanak, az növelheti a műhibák előfordulásának valószínűségét. Az egészségügyi tárca adatai szerint jelenleg 1 milliárd forintot követelnek kártérítésként a kórházaktól a betegek. Ez az állapot orvosi, intézeti, és biztosítói oldalról is tarthatatlan.

A Magyar Orvosi Kamara által indítványozott törvénymódosítási kérelem ügye tavasszal ugyan napirendre került, ám e tekintetben nem történt változás. Rácz Jenő, a minisztérium helyettes államtitkára a módosítás hatályba lépését 2004. január elsejére ígéri. A biztosítási rendszer megreformálásának kérdésén pedig állítása szerint dolgozik a minisztérium. „Összegszerűségben egy felső limitet kellene meghatározni, vagy létre kellene hozni egy non-profit elven működő egészségbiztosítási kockázatkezelő alapot, amely finanszírozná a vesztett jogvitákat” – javasolja a kamara nevében Huszár. Ez utóbbi elképzelés összhangban áll a kormányzati törekvésekkel. „A szolidaritási elven működő non-profit kockázatkezelési alap lényege, hogy a kórházak által befizetett pénzekből fedezzék a kártérítési összegeket. A kórházak 1-től 5 millió forintig maguk állnák a kárt. Az 5 és 20 millió forint közötti összegeket pedig az alapból fizetnék ki, míg az e fölötti extra, ritkán előforduló káreseményekre a kórházak viszontbiztosítást kötnének valamely üzleti biztosítóval” – vázolja a terveket Rácz Jenő. Hozzáteszi, hogy a kockázati alapba való belépés az önkéntesség elvén történne, s ez esetben is működne a bonus/malus rendszer.

ROSSZ IRÁNY. Az orvosok és a kórházak is várják már, hogy mielőbb életbe lépjen az új rendszer, s örülnek, hogy a szabadfoglalkozású orvosként dolgozó szakembereknek sem kell a saját vagyonukkal felelniük az általuk okozott műhibákért. (Eredetileg ugyanis volt egy erre irányuló módosítási javaslat, arról azonban a szaktárca utóbb letett.) „A kórházak költségvetése a nagy összegű terheléseket nem fogja kibírni, ez pedig az egészségügy összeomlásához vezethet” – húzza alá Vajó Zoltán, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet osztályvezető főorvosa. A szakember úgy véli, jelenleg már csak a legelhivatottabb kollégák gyógyítanak, ezáltal egyre több beteg jut egy orvosra. Az alacsony fizetések és az ügyvédek kellemetlenkedései miatt sok orvos szegődik el a nyugalmasabb munka reményében gyógyszergyárakhoz.

„Rossz irányt vesz a hazai egészségügy” – összegzi véleményét Vajó, aki egy évtizeden keresztül praktizált az Egyesült Államokban. Ott, ahol szerinte már-már a nevetségesség határát súrolják a műhibaperek okai. Egy tengerentúli hétköznapi esetet említ: az iskolában megbukott kisgyerek szülei azért perelték be a szülészorvost, mert szerintük rosszul vezette le a szülést, s az akkori „sérülés” miatt lett a gyerekből rossz tanuló. Hogy mennyire „elszaladt a ló” a páciensekkel, azt jelzi egy másik példa Vajó doktor „archívumából”. Kollégája munkaidőn kívül az utcán élesztett újra egy összecsukló embert, a szívmasszázs közben azonban eltörte a beteg egyik bordáját. A megmentett ember „hálából” beperelte.

Vajó főorvos a magyar jogvitákat elnézve úgy látja, lassan mi is eljutunk az amerikai egészségügyben tapasztalt szintre, már ami a pereskedési kedvet illeti. És félő – mondja -, hogy eljön az az idő, ami az Egyesült Államokban már bekövetkezett. Ott az orvos ugyanis már akkor mérlegel, amikor egy ártalmatlan köhögés elleni gyógyszert ír fel, hogy per esetén az ügyvéd milyen oldalról tud belekötni.

ÉLNEK A LEHETŐSÉGGEL. „Nem érzem úgy, hogy Magyarországon sporttá kezdene válni az egészségügyi pereskedés” – mond ellent Simon Tamás. Egyszerűen arról van szó, hogy a betegek és hozzátartozóik is felismerték, létezik egy érdekérvényesítési lehetőség, amivel a rendszerváltásig nem éltek. A kárvallottak indokolt esetben jogorvoslatot akarnak. Mint abban az ügyben, amelyben a hozzátartozók képtelenek elfogadni, miért kellett egy életerős férfinek meghalnia. Az utcán esett össze, beszállítottak a kórházba, ahol fejsérülést állapítottak meg nála, majd megkérték, fáradjon el a röntgenbe. Kísérőt nem adtak mellé, s másnap hajnalban holtan találták meg a folyosón. „A szakmai hibáért történő elmarasztalás itt nem csak indokolt, de szükségszerű is” – mondja az ügyvéd.