Nekünk, odalátogató magyaroknak azonban óhatatlanul eszünkbe ötlik, hogy egy átgondoltabb kárpótlási törvény esetén akár Fertődön is felfedezhetnénk az Esterházy-kincstár titkait.
Ilyen méretű magángyűjtemény amúgy nem sok van a világban, hiszen a nagy dinasztiák többsége az öröklés rendjének megfelelően hasznosítja vagyonát – mutat rá Esterházy György, a Well-PRess Kiadó ügyvezetője, akit, rokon lévén, a család bízott meg az Esterházy Magánalapítvány által szervezett kiállítás magyarországi képviseletével. Mint mondja, ehhez olyan szellemiség kell, amely fontosnak tartja, hogy „aki a tömegekből gazdagodott meg, abból oda valamennyit vissza is áramoltas-son”. Ez a gondolkodásmód eredményezte, hogy az itthoni „sarj” ausztriai nagynénje a birtokait három alapítványba vitte be, ezzel végleg egyben tartva a vagyont. Melindának és férjének, Esterházy Pálnak ugyanis, gyermeke nem lévén, az egyenes ági öröklés immár végleg kizárt, a leszármazottaknak pedig be kell érniük az alapítványok biztosította ellátással.
Kincsek a gyűjteményből. Túlélték a háborúkat.
Az Esterházy-kincstár titkai című kiállítás egyébként Melinda asszony végakaratának szellemiségében jött létre, egyebek közt azzal a céllal, hogy a család történetét megismer-tesse a legszélesebb tömegekkel. A tárlat alcíméül szolgáló mondat – „Birtokomban van néhány ritkaság… ” – a kezdetekhez vezet el, amikor I. Esterházy Pál végrendelkezett a fraknói várról 1685-ben. A kincstárat egyébként édesapja, Miklós nádor létesítette az erősség újjáépítésekor, gondolván, ez biztos hely lesz az öröklött drága holmiknak, két felesége gazdag hozományának és azoknak a tárgyaknak, amelyeket ő maga szerzett meredeken felívelő karrierje során.
A vár valóban sok titkot őriz, amelyek lépésről lépésre tárulnak fel az érdeklődők előtt. A XVII. század rejtélyes és legendás kincstárában négy évszázad megannyi háborúját és viszontagságát vészelték át a világ minden tájáról származó értéktárgyak és ritkaságok. A tizenöt teremben éppúgy láthatók a természet egzotikus anyagaiból készült tárgyak – például kókuszdióból vagy strucctojásból készült serlegek, narválagyar, drága kőfaragványok, esztergályozott elefántcsont munkák -, mint ezüstből készült (és feltételezhetően soha nem használt) bútorok, díszórák. Vagy épp az a Bacchus „örökmozgó”, amely minden egész óra elütésekor táncoló figurákkal, szárnyukat csapkodó madarakkal és ugró szarvasokkal gurult át a hercegi asztalon.
A törökök ellen vívott küzdelem során zsákmányolt értékeket is ebben a kincstárban gyűjtötték össze, akárcsak a fontos inventáriumokat és vagyoni lajstromokat. A legérdekesebb kiállítási tárgy azonban minden bizonnyal az a művészi munkák készítésére alkalmas esztergapad, amely a legutóbbi időkig használatban volt.
Habsburg minta
A magángyűjtemények történetének kezdete a XV. századi Francia-országban élt Jean de Berry herceg nevéhez fűződik. Az ő példáját követte a Medici- és a Gonzaga-család Olaszországban, valamint a bajor II. Albrecht herceg, akinek müncheni antiquariuma volt az első műgyűjtemény az Alpoktól északra. A művészetek iránt érdeklődő Habsburg Ferdinánd főherceg az Innsbruck melletti Ambras-ban építtette fel saját „múzeumépüle-teit”, hogy azokban tartsa kincseit. Az ambrasi műgyűjtemény szolgált aztán mintául egész Európa – így az Esterházyak – számára.
A megkérdezett hajdani arisztokrata családok leszármazottai egyébként szinte egybehangzóan állítják, hogy ha az elhibázott kárpótlási törvény nem sújtja e történelmi famíliákat, az ilyen típusú kiállítások akár itthon is megszülethetnének. Ám ma már nem foglalkoznak ezzel, hiszen többnyire ötven fölött, más irányú egzisztenciával a hátuk mögött nem igazán éreznek elhivatottságot romos kastélyok felújítására.
