Elsőbálozók

Új időszámítás indul október 4-én Rómában az Európai Unióhoz jövő májusban csatlakozó 10 ország életében. Három évvel ezelőtt, az eddigi utolsó kormányközi konferencián (IGC) még javában a fejük fölött – habár olykor már az ő bőrükről – folyt az alkudozás. Most első ízben teljesen egyenrangú partnerként foglalnak helyet az EU asztalánál, ráadásul azonnal egy alkotmányozási folyamat kellős közepébe csöppenve.

Berlusconi és Giscard d Estaing. Az olasz EU-elnökség a konvent tervezete mögé állt.

FELTŰNŐ SIETSÉG. Az európai zenekar elsőhegedűsei, Németország, Franciaország, valamint nem utolsósorban az unió elnöki posztját ebben a félévben betöltő Olaszország azt szeretnék, ha legkésőbb az év végére „tokkal-vonóval” készen állna az alkotmány, igaz, annak aláírásával megvárnák, amíg a tíz csatlakozó ország teljes jogú taggá válik. Mire ez a nagy sietség? Berlin, a fő „hajcsár” okkal hivatkozik arra, hogy a kormányközi konferenciát előkészítő Európai Konvent 16 hónap alatt már minden kérdést alaposan megrágott, és a sikert kockáztatja az, aki megkérdőjelezi az ott létrejött kényes egyensúlyt. A német diplomáciának 90 százalékban igaza van. Az égvilágon senki nem vitatja ugyanis a Valéry Giscard d’Estaing egykori francia államfő irányításával kidolgozott szöveg 90 százalékát – a fennmaradó 10 százalékot viszont annál inkább. Sőt, ezek zömében éppenhogy a hatalmi erőviszonyokat érintő intézményi kérdések, így talán érthető, hogy számos kormány a németek és a franciák határozott óhajával ellentétben nem kívánja engedelmesen csak ráütni a pecsétet az alkotmányos szerződésre. A túlnyomórészt kis- és közepes méretű államokból álló koalíció azt kifogásolja, hogy Giscard a többi témától eltérően az intézményi kérdések megvitatására szándékosan nem hagyott elég időt a konventben, hogy azután – hangzik a vád – a nagyobb tagállamok ízlése szerint alakítsa a szöveget.

Már-már közhelynek számít, hogy nem a kicsik és a nagyok szembenállása határozza meg az unión belül az erőviszonyokat. Róma előtt mégis e két tábor között húzódnak a frontvonalak, aminek az a magyarázata, hogy a reformkonferencián olyan kérdések lesznek napirenden, amelyek esetében a népesség nagysága döntő szempont.

Az olasz elnökség az év végi befejezést szem előtt tartva arra törekedett, hogy a lehető legszűkebbre vonja a megvitatandó témák körét. Az elnökség azzal is elejét akarta venni a parttalan vitáknak, hogy a szakértőket gyakorlatilag kitessékelte a konferenciáról, amely így pusztán politikai – külügyminiszteri és kormányfői – szinten zajlik majd. Ez a taktika a rossz emlékű 2000. decemberi nizzai csúcsot idézi fel, ahol bizony az állam- és kormányfők enyhén szólva nem álltak a helyzet magaslatán.

A konvent eredményeivel alapvetően elégedett, s azokon legfeljebb kisebb módosításokat elképzelni tudó országok közé tartozik az unió hat alapító tagja (Németország, Franciaország, Olaszország és a Be-nelux államok), továbbá Nagy-Britannia, amely a lehetséges végkifejletek közül még a kisebbik rosszat látja a jelenlegi dokumentumban. Velük szemben szerveződött még a konvent alatt egy zömében kis- és közepes méretű országokból álló, de meglehetősen heterogén csoport, amely nemes egyszerűséggel csak „egyformán gondolkodóknak” aposztrofálja magát. A csoportot néhány, valamenynyiük által osztott aggodalmon kívül az tartja össze, hogy jelenlegi formájában egyikük sem elégedett az alkotmánytervezettel. Menet közben hozzájuk csapódott Lengyelország is, amely ugyan a nagyok közé sorolja magát, de legalább két – számára kardinális – kérdésben módosítani szeretne a szövegen. Varsó konkrét hivatkozást akar az alkotmányban a kereszténységre, és – akárcsak a spanyolok – kézzel-lábbal tiltakozik az európai tanácsbeli szavazati súlyok rá nézve kedvezőtlen módosítása ellen.

A kis- és közepes méretű országok felismerték, hogy csak akkor számíthatnak sikerre a kormányközi konferencián, ha egységes arcvonalat alkotnak az EU nagyobb tagállamaival szemben, továbbá nem nyitnak egyszerre túl sok frontot. Megfigyelők szerint körülbelül 6-8 olyan téma van, amelyet a hasonlóan gondolkodó országok „kritikus tömege” – azaz 14-16 jelenlegi és leendő tagállam – felülvizsgálna az általuk tárgyalási alapnak tekintett szövegben. Ezek közé tartozik az Európai Bizottság összetétele (a jelenlegi elképzeléssel szemben minden ország szavazati joggal rendelkező tagot küldhessen a testületbe), a jelenlegi, félévente cserélődő EU-elnökség helyére lépő új mechanizmus, a leendő állandó EU-elnök mandátumának pontosítása (azaz valójában behatárolása), vagy a nemzeti vétójog alkalmazási területének további szűkítése. A Giscard-féle alkotmánytervezet kritikusai közé tartozik az Európai Bizottság is, amely a saját leértékelődésétől tartva szintén azt javasolja, hogy a jövőben is minden tagországnak legyen szavazati joggal rendelkező brüsszeli bizottsági tagja.

VÁLTOZÓ ERŐVISZONYOK. Az alkotmánytervezet érdemi megvitatását szorgalmazó országok példátlanul egységes fellépése nyomán az utóbbi napokban mintha módosult volna a papírforma. Eddig ugyanis inkább azokon volt „a bizonyítás kényszere”, akik változtatni akartak a konvent által elfogadott szövegen. Az alkotmánytervezet azonban ma már sokkal határozottabban megkérdőjelezhető, mint akár egy hónapja volt. Egy egyszerre gyors és tartalmas reformkonferencia mégsem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. A problematikus kérdések viszonylag jól körülhatárolhatók, miként az is, hogy milyen alkucsomagok képezhetők belőlük. Diplomaták például úgy látják, hogy az Európai Bizottság összetételére vonatkozó új javaslat mindenki számára elfogadható lesz. A nemzeti vétójog újabb területeken való feladásában, vagy a szavazati arányok kérdésében – viszont egyes országok várhatóan a végletekig megmakacsolják majd magukat. Ráadásul számos jelenlegi és jövendőbeli EU-tagállamnak egyéni szívfájdalma is van, amit csak jelentős számú partner támogatásával lehet(ne) bevinni a reformkonferencia elé. Ezek közé tartozik az a magyar törekvés is, hogy a kisebbségek kollektív jogai szerepeljenek az uniós alkotmányban. Az ennek keresztülviteléről már-már lemondó magyar diplomácia számára júniusban Thesszalonikiben váratlan reménysugárként szolgált Jacques Chirac francia köztársasági elnök explicit támogatása. Bár hírek szerint a francia diplomaták felszisszentek elnökük szavainak hallatán, a magyar kormány a felkínált lehetőséggel élve három különböző szövegváltozatot is elküldött Párizsnak. Más „szövetségesek” – ebben a kérdésben – egyelőre nem tolonganak.