Dagadó félhold

Meglehetősen pocsékul álltak a dolgok a török Koc Holdingnál másfél évvel ezelőtt. Az isztambuli konglomerátum, amely évi mintegy 10 milliárd dolláros árbevételével az ország legnagyobb ipari csoportja, fájdalmasan megszenvedte az évtizedek óta a legsúlyosabb gazdasági válságot. A török líra szinte összeomlott, az infláció az égbe szökött, és a 150 százalékos reálkamatok mellett csak kevesen engedhették meg maguknak a Koc által a Fiattal és a Forddal közösen gyártott autókat. S bár a vállalat mérlegét alig terhelte adósság, lehetetlen volt friss tőkéhez jutnia.

Ma viszont újra pezseg az élet a Kocnál, miként egész Törökországban is. A társaság akkora keresletet tapasztal a gyáraiban készülő mosógépek, hűtőszekrények és kisteherautók iránt, hogy többévi szünet után először növeli munkaerő-állományát. Vizsgálja a hosszú távú finanszírozási lehetőségeket is, mert új beruházásokra és felvásárlásokra készül – egyebek mellett indul a bolgár állami távközlési vállalat privatizációs pályázatán. A menedzsment elég biztosnak érzi a helyzetét ahhoz, hogy azt mérlegelje, tőkeemelési javaslattal áll a részvényesek elé. „Egy évvel ezelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna. Azóta viszont folyamatosan javulnak a dolgok, és új lehetőségek nyílnak” – bizakodik Rusdu Saracoglu pénzügyi igazgató.

A várakozásokkal ellentétben Törökország ma az egyik legdinamikusabban bővülő gazdaság az amúgy gyengélkedő Európán belül. Rohamosan nő az ipari termelés, az export pedig az év első felében 34 százalékkal erősödött, jóllehet a nemzeti valuta túlértékeltnek tűnik. Az infláció – a török gazdaság Achilles-sarka – közel három évtizede nem látott szintre süllyedt. „Az igazat megvallva, Törökország teljesítménye egészen bámulatos” – mondja Mehmet Simsek, a Merrill Lynch feltörekvő gazdaságokkal foglalkozó közgazdásza, aki szerint a növekedés az idén meghaladhatja az 5 százalékot.

KILENC HÓNAP. Az eredmények elsősorban a kilenc hónapja megalakult, Recep Tayyip Erdogan vezette kormányt dicsérik. Amikor a tavaly novemberi választások után az Erdogan-féle Igazság és Fejlődés Pártja került hatalomra, a török üzleti vezetők közül sokan szívták a fogukat. Úgy vélték, egy iszlám gyökerű populista párt nem fogja elkötelezni magát amellett a kemény reformprogram mellett, amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szabott meg 16 milliárd dolláros mentőcsomagja feltételeként. Majd a korai rossz húzásokat, így a köztisztviselők nyugdíjának emelését és a mezőgazdasági termelők üzemanyag-támogatásának bevezetését is annak jeleként értelmezték, hogy a kormányzatban nincs meg a kellő gazdasági szigor.

Erdoganék azonban rácáfoltak a bírálókra. Bár egyes tisztviselők olykor nyilvánosan becsmérlik a valutaalapot, a kormány nagyrészt eleget tesz az IMF elvárásainak. Parlamenti többségére támaszkodva keresztülvitt számos – az Egyesült Államokban végzett Ali Babacan kincstárügyi miniszter és Kemal Unakitan pénzügyminiszter nevéhez fűződő – reformot: ilyen a nyugdíjrendszer átalakítása, az új csődtörvény, valamint a felduzzadt állami szektor karcsúsítása. Hozzákezdtek továbbá a nagy állami monopóliumok, így a Tupras kőolaj-finomító és a Tekel dohánygyár privatizációjához. A gazdag és nagyhatalmú Uzan-klánra lecsapva a kormány azt is jelezte, hogy kész felszámolni a török üzleti életet hosszú ideje jellemző korrupciót és a haveri alapon működő kapitalizmust. „Erdogan elég okos volt ahhoz, hogy felismerje: a gazdaság javulásnak indult, amikor ők kerültek kormányra, illetve, hogy az IMF-fel nem lehet kukoricázni” – állapítja meg Heinz Kramer, a berlini biztonságpolitikai kutatóintézet (SWP) Törökország-szakértője.

A török gazdaság mindazonáltal még nem ért ki az alagútból. A pénzügyi rendszer ma is viseli a 2001-ben beütött válság nyomait: májusban a bankok összes kintlevőségének 20 százalékát tették ki a határidőre vissza nem fizetett hitelek. A Világbank statisztikája szerint az államadósság a GDP 85 százalékára rúg, így e tekintetben Törökország Argentínával van egy szinten. Több elemző fél ezenkívül attól, hogy a fizetőeszköz erősödése és a folyó fizetési mérleg hiányának növekedése újabb pénzügyi krízishez vezet.

E kockázatok ellenére vitathatatlan, hogy a jelenlegi kormány megalakulása óta Törökország sokat haladt előre. Erdogan – Isztambul korábbi polgármestere, akit 1999-ben három hónapra börtönbe zártak vallási gyűlölet szításáért, miután egy politikai demonstráción felolvasott egy iszlám tárgyú verset – ügyesen megteremti az alapokat az Európai Unióba való belépéshez. Az országot 1999-ben hivatalosan tagjelöltnek nyilvánították Romániával és Bulgáriával együtt, de a 2001-es gazdasági válság szertefoszlatta a gyors csatlakozáshoz fűzött ankarai reményeket.

AKADÁLYMENTESÍTÉS. Azóta viszont újjáéledtek a remények. A halálbüntetés múlt év végi eltörlésétől az emberi jogok védelmének erősítéséig Erdogan szisztematikusan leépíti az EU-tagság útjában álló politikai akadályokat. Kormánya csendben kiterjesztette a polgári ellenőrzést az óriási hatalmú hadsereg fölé, amelynek így gyengült a szerepe a belpolitikában.

Erdogan szintén elismerést érdemel a Ciprus kapcsán fennálló török-görög feszültség enyhítéséért, valamint az Egyesült Államokhoz fűződő viszony javításáért. Ugyanakkor a kelet felől Iránnal, Irakkal és Szíriával szomszédos Törökország továbbra is nagymértékben ki van téve a közel-keleti feszültségeknek. Az Erdogan-kormány azonban, miközben nem téveszti szem elől térségbeli érdekeit, a jelek szerint eltökélten arra törekszik, hogy az ország sorsát ne befolyásolják a környező lerobbant gazdaságok.