 |
| Solbes és Prodi. Ütközéspont. |
Ki viszi el a balhét? – hetek óta ez a kérdés tartotta lázban Brüsszelt Romano Prodi szeptember 25-i strasbourg-i meghallgatása előtt, amelynek során az Európai Bizottság elnöke az Európai Unió statisztikai hivatalánál felfedett visszaélésekről ad számot. A Prodit színe elé idéző Európai Parlamentben egyesek már tudni vélik a választ. Ők arra számítanak, hogy Prodi tálcán kínálja majd fel az Eurostat fölött szakmai felügyeletet gyakorló brüsszeli bizottsági tag, Pedro Solbes fejét a mindenáron „vért látni akaró” képviselőknek.
| Egy ítélet üzenete |
 |
| Yves Franchet. Az Eurostat főigazgatója már távozni kényszerült . |
Ha meglepőnek nem is nevezhető az az ítéletet, amelyet az Euró-pai Bíróság hozott a közelmúltban az Európai Bizott-ság korrupció-ellenes hivatala, az Olaf által az Európai Beru-házási Bank (EIB) és az Európai Központi Bank (ECB) ellen kez-deményezett perekben, a hosszú vajúdás után megszületett ver-diktet aligha időzíthette volna jobban. Ugyanez az Olaf ugyanis alig néhány nappal korábban robbantotta ki az időközben egy-re nagyobbra dagadó Eurostat-botrányt, midőn közétette jelentését az unió statisztikai hivatalának gyanús közbeszer-zési gyakorlatáról. Habár e skan-dalum talán háttérbe szorította valamelyest a két uniós pénz-intézettel szembeni ítéletet, annak hosszú távon még nagy jelentősége lehet a korrupció elleni harcban.
A per tétje az volt, hogy a két bank a jövőben akkor is működ-jön együtt az Olaffal, amikor nem az EU költségvetéséből származó összegekkel gazdálkodik – példá-ul közösségi pénzeket menedzsel vagy költségvetési garanciákat nyújt -, hanem a saját forrásai felhasználásával hajt végre különböző tranzakciókat. Ez utóbbi esetekben az EIB és az ECB mindeddig megtagadta az adatszolgáltatást, vitatva az Olaf illetékességét. Az Európai Bizottság keretein belül önálló főigazgatósági szintű hivatalként mindössze 1999-ben létrehozott „hatóság” feladata a korrupció, a csalások és az EU pénzügyi érdekeit hátrányosan érintő egyéb illegális tevékenységek felderítése és kivizsgálása. Akár más főigazgatóságok – például az Eurostat – ellenében is teljes önállósággal járhat el, sőt az uniós joganyag a bizottságon kívüli intézményekkel szembeni fellépésre is feljogosítja. Hatáskörét ennek ellenére több intézmény is vitatta. Az EIB, az unió fejlesztési bankja például azért, mert bár a pénzintézet tulajdonosai az EU tagállamai, a tevékenységét a nemzetközi pénzpiacokról finanszírozza. Ennek következtében kiemelten fontos a befektetői megítélés. Ezért az adatszolgáltatás megtagadásakor a – Magyaror-szágon például számos infra-struktúra- és vállalkozásfej-lesztési projektet finanszírozó, míg a világ más régióiban jelentős európai segélyprogra-mokat kezelő – EIB vezetése rendre a banktitokra hivatkozott. A befektetői bizalom megrendü-lése komoly veszteség lenne a tagállamok számára, amelyek nem csak tulajdonosai, de hitelfelvevői is a banknak Az EIB önállósága odáig terjedt, hogy az 1957-es alapítástól egészen a nyolcvanas évek közepéig – egy, az Európai Bíróság által meg-hozott előző ítéletig – kellett várni, amíg végre a bank alkal-mazottainak fizetése közösségi jövedelemadó-kötelessé vált. (A legtöbb nemzetközi pénzügyi intézményhez hasonlóan, kezdetben az EIB is teljes adómentességet élvezett.)
Ám egy újabb külső ellenőrző szerv – az Olaf – bevonása aligha csökkentené a befektetői bizalmat. Ellenkezőleg, ha egy vizsgálat mindent rendben talál, az éppenséggel a pénzintézet javára válhat. Annál is inkább, mert az Eurostat-vizsgálat jócskán megerősítette az Olaf tekintélyét. Igaz, az ügy az unió tiszta gazdálkodásáról kialakítani igyekezett képen jelentősen ront, a korrupció fölfedése azonban üzenet is a közvéleménynek: annak bizonyítéka, hogy a rendszer nem tolerálja a törvényellenes praktikákat.
Vitathatatlanul nagy horderejű fejlemény az EIB teljes tevé-kenységének bevonása az Olaf illetékessége alá, végtére is a pénzintézet 250 milliárd euró feletti összeggel rendelkezik. Ez ugyan nem közpénz, ám a többségét az EIB állami közre-működőkön és bankokon keresztül közhasznú projektek támogatására fordítja. Márpedig a repülőterek, autópályák és egyéb infrastrukturális beruhá-zások finanszírozása során a civil szervezetek mindeddig gyakran illették bírálattal a bank működé-sét, legfőképpen a környezet-védelmi szempontok állítólagos figyelmen kívül hagyása és a szervezeti átláthatóság terén észlelt hiányosságok miatt. Most viszont az Olaf megkapta a felhatalmazást a vizsgálódásra. Ha pedig a szakértői nem tárnak fel szabálytalanságokat, az akár véget is vethet a kritikáknak.
MÁCSIK ZOLTÁN |
|
Noha a luxemburgi székhelyű intézményen belüli machinációkról a dolgok jelenlegi állása szerint (Solbest is beleértve) egyetlen bizottsági tag sem tudott – bár ezt bizonyos információk mintha megkérdőjeleznék -, mégsem háríthatják el maguktól a politikai felelősséget. Miként egy parlamenti képviselő fogalmazott: ha tudtak róla azért, ha nem, hát azért kell számot adniuk a korrupciógyanús ügyről.
ÁRNYAK. Egy szaftos, ráadásul főbiztosi vezéráldozattal járó botrány mindenesetre sötét árnyékot vetne az Európai Unió egészére, de különösen az Európai Bizottságra. Ám az elemzők szerint az Eurostat-ügy sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek első látásra tűnik. Könnyen meglehet, hogy ezt a benyomást erősíti majd meg az a botrányról szóló, ugyancsak csütörtökön közzéteendő két bizottsági belső jelentés is, amely végső soron akár Pedro Solbes sorsáról is dönthet. Ráadásul egyidejűleg egy harmadik vizsgálat is folyik, amelyet a csalási ügyek felgöngyölítésével megbízott uniós hivatal, az Office européen de lutte anti-fraude (Olaf) végez.
A bomba ez év júliusában robbant, amikor a bizottság sajtóhírek nyomán vizsgálatot indított az unió statisztikai hivatalánál az állítólagos visszaélések ügyében. A Brüsszelből Luxemburgba küldött revizorok „első blikkre” súlyos visszaélésekre és mulasztásokra bukkantak, aminek az lett a vége, hogy az Európai Bizottság 20 fős vezető testülete azonnali hatállyal felfüggesztette az Eurostat szinte teljes vezérkarát. Yves Franchet főigazgatóval és közvetlen munkatársaival szemben az a vád, hogy éveken át feketekasszát tartottak fenn, ahová illegális eszközökkel közpénzeket utaltak. A statisztikai hivatalnál állítólag 1999-ig, sőt talán tovább is bevett gyakorlatnak számított, hogy a külsős beszállítókkal indokolatlanul magas összegekről kötöttek szerződéseket az elvégzett munkáért, és a pénz egy részét egy, a vállalkozásokkal közösen nyitott bankszámlán helyezték el. Egyelőre nem tudni pontosan, hogy az eltérített pénz hová vándorolt. Egyes sajtóértesülések szerint az Európai Bizottság röplabda-csapatának is jutott a mannából, egy másik részéből pedig a vezetők külföldi utazásait finanszírozták. Mindezt Brüszszelben ugyan nem erősítették meg, de azt elismerték, hogy „sokkal komolyabbak lehettek a visszaélések, mint arra előzetesen gondolni lehetett”.
GYANÚ. A még júliusban befejezett első vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy az Eurostatnál bizonyos pályázatokat előre kiválasztott cégekre szabtak, így biztosítva, hogy azok zsíros megrendelésekhez jussanak. A bizottság válaszul négy külső cég szerződését felmondta, és 400 további kontraktust vet alá alapos vizsgálatnak. A gyanúba kevert vállalatok között van egy francia tanácsadó cég, a Planistat is, amely 10 év alatt legalább 41 millió eurónyi megrendelést kapott az uniós statisztikai hivataltól.
Bármit is állapítsanak meg a vizsgálatok, a korrupciós ügy kipattanásával a Romano Prodi-féle bizottság elveszítette szeplőtelenségét. A testület 1999 őszén kérlelhetetlen harcot hirdetett a korrupció és a „sógorkomaság” ellen, amely az elődjét idő előtti távozásra kényszerítette. A volt luxemburgi kormányfőből lett bizottsági elnöknek, Jacques Santernek az akkori szabályok értelmében még nem állt módjában külön-külön lemondásra bírni az egész testületet diszkreditáló biztosokat – köztük a kulturális ügyekért felelős korábbi francia miniszterelnököt, Edith Cressont sem, aki többek között fogorvosát juttatta jól fizető tanácsadói állásba. Így jobb híján az egész bizottság vette a kalapját, ami a mostani „kollégiummal” elvileg nem fordulhat elő. Beiktatásukkor ugyanis valamennyien ígéretet tettek arra, hogy lemondanak, ha az elnök erre felkéri őket.
MÉLYEBB PROBLÉMÁK. Pedro Solbes méltán tartaná igazságtalannak, ha Cressonnal hasonló kategóriába sorolnák, hiszen neki legfeljebb azt vethetik a szemére, hogy hanyag módon felügyelte a rábízott intézményt. Bennfentesek szerint az Eurostat-affér amúgyis mélyebb szerkezeti, adminisztratív problémákra mutat rá az Európai Bizottság működésében, amit talán nem lenne helyes csupán az egyik – erős politikai háttérrel nem rendelkező, ezért sebezhető – tagjának nyakába varrni.
Ráadásul az Eurostat felfüggesztett főigazgatója a napokban hosszú hallgatását megtörve ügyvédei útján nyilvánosságra hozta, hogy a bizottság illetékes szervei már 2000 februárja óta tudtak a most illegálisnak nevezett gyakorlatról, amellyel szemben viszont eddig nem merült fel kifogás. Ha igaznak bizonyul az állítás, felvetődik a kérdés, hogy a vezető testület tagjai egyáltalán tudják-e, mi történik az irányításuk alá tartozó területeken?
Más is utal arra, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó: az Olaf már az ugyancsak luxemburgi székhelyű Európai Közlönyirodánál (Publications Office) is nyomoz az Eurostathoz hasonló visszaélések ügyében. A közlönyirodát egy másik bizottsági tag, a szintén luxemburgi Viviane Reding felügyeli. Lehet, hogy nem csak Pedro Solbesnek kell féltenie a fejét Brüsszelben?
