 |
Persze, ha az oxfordi illetőségű művészek új lemezén nem csak a lejátszó ledje csillan meg, hanem a tökéletesség visszfénye is, akkor miért kellene szerénykedniük. A Thom York gardírozta csapat nyugtalanító tudása a popról semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Hail to the Thief az év legfontosabb lemeze lesz. A pop számmisztikájának kulcsa a 3-as (három perces slágerekkel), és a 15-ös (a hírnév hosszúsága percben mérve). Ami ezen felül van, az az időtlenség, és az már vallási kategória. A Radiohead úgy viszonyul az időhöz, hogy kitágítja azt: jusson hely a pszichedelikus szabatosságnak, a megfelelő módon karbantartott zajoknak, és a muzikalitásnak. A Hail to the Thief valójában kortárs progresszív rock, amelynek előadóit elsősorban az különbözteti meg a 70-es évek virtuózaitól, hogy az “önmagam megmutatását” nem konzervatóriumi vizsgaelőadásként fogják fel, hanem valami más, ennél sokkal személyesebbként.
Vannak, akik azt vallják, hogy a Radio-headet úgy lehet a legjobban megérteni, ha abban az értelmezésben zenélnek, ahogy ők. Ebből adódóan a zenekarnak önálló iskolája van, a kurzusokra olyan előadók iratkoztak be, mint a Coldplay, a Muse, vagy a Turin Brakes.
| Paraméterek |
Radiohead • Hail To The Thief
EMI • 57 perc, 14 szám Poptőzsdei árfolyam: ***** Legmagasabb hozamú kulturális befektetés |
|
A Radiohead meglepő módon politikai kérdésekben is mozgó-sítható, York beszólt a G8-nak is, hogy engedjék el a harmadik világ adósságát, de a mostani lemezen Bush elnök is megkapja a magá-ét, ami valljuk meg, egy főleg saját démonaival párbeszédet folytató zenekartól kissé szokatlan.
Az ítészek eddig a Bends című 1995-ös keltezésű lemezt tették a paradigmaváló „minden idők legjobb lemeze” kitüntetést is birtokló OK Computer mellé. A Hail to the Thief többszólamú kompozícióit hallgatva arra az alapvető belátásra juthatunk, hogy az új lemez az OK Computer ikerdarabja, és egyben az új évezred talán legsikerültebb popprodukciója.
