Véget ért Pekingben az észak-koreai poszt-sztálinista diktatúra atompolitikájával foglalkozó értekezlet. Rendkívüli súlyt adott ennek a tanácskozásnak, hogy a közvetlen rivális, Dél-Korea mellett az Észak által főellenségnek tekintett Egyesült Államok, sőt a térség összes nagyhatalma (Oroszország, Kína, Japán) is ott ült a tárgyalóasztal mellett.
Azt, hogy végül is milyen következményeket hoz ez a rendkívüli hatalmi koncentrációt képviselő hatos tanácskozás, nehéz lenne megmondani. Szerencséje a világnak, hogy a nagyhatalmi viszonyok éppen a Távol-Keleten és ezen belül Korea térségében aligha teszik lehetővé egy második koreai háború kirobbantását. Fél évszázada, 1950-ben Sztálin fel tudta használni az akkor Mao vezette Kínát a Dél-Korea ellen indított északi roham támogatására. Sőt, arra is, hogy vállalja egy kínai-amerikai háború kockázatát.
A helyzet ma éppen fordítottja az akkorinak. A szovjet rendszer összeomlása óta Kína a régió vezető hatalma, de ezt a pozícióját még nagy ívű gazdasági és technológiai fejlesztéssel meg kell szilárdítania. Ebben a több generáció életét gyökeresen megváltoztató erőfeszítésben csak egy amerikai méretű és dinamikájú informatikai és technológiai bázis lehet a partnere.
Peking ezért ellenezte Észak-Koreának azt a követelését, hogy csak Amerikával tárgyaljon, hogy kétoldalú megegyezés alapján csikarjon ki Washingtontól diplomáciai elismerést és egy meg nem támadási kötelezettséget tartalmazó szerződést.
ELSZIGETELTSÉGBEN. Elsősorban Kína nyomása feszítette szét ezt a kétoldalú keretet, ez pedig teljesen megfelelt az amerikai érdekeknek. Miután Kína beékelődött Phenjan és Washington közé, Észak-Korea igényelte az orosz részvételt, feltehetően abban a reményben, hogy Moszkva már pusztán presztízs okokból is enyhíteni fogja Peking túlsúlyát. Az orosz szerepvállalás után már elkerülhetetlen volt Japán – a második világháború végéig egész Koreát megszálló, de immár amerikai szövetségesként fellépő regionális hatalom – bekapcsolása. Így jött létre a hatos értekezlet, amelynek az összetétele önmagában is arról tanúskodott, hogy Észak-Korea elszigetelődött. Ezért kezdetben joggal alakult ki az események olyan értelmezése, hogy a konferencia eredményeket hozott. Egyetértés volt például abban, hogy az egész Koreai-félsziget (tehát Észak és Dél egyaránt) atommentes övezet legyen. Megegyeztek abban is, hogy két hónapon belül újra találkoznak és folytatják a tárgyalásokat. Elsősorban Kína tekintette eredményesnek az értekezletet, s a kompromisszumokat a maga diplomáciai sikerének nyilvánította.
Észak-Korea azonban, amely nem tudta elérni eredeti céljait, kihasználva azt, hogy az értekezlet záróközlemény nélkül végződött, egy nappal később voltaképpen “szétlőtte” a hatos tanácskozás pozitív értelmezését. Küldöttségének szóvivője bejelentette: semmi értelmét nem látják annak, hogy akár két hónap múlva, akár máskor folytassák a tanácskozást. Az adott helyzetben – így a szóvivő – Északnak “nincs más választása, mint nukleáris elrettentő erejének megerősítése”. (Nem mellékesen: ez a fogalmazás annak ismételt beismerését jelenti, hogy Északnak már van atomfegyvere.)
A VESZÉLY TERMÉSZETE. Egyelőre tehát kimondható: Észak-Korea agresszív és provokatív taktikája kudarcba kergette a hatos értekezletet. Ha pedig így van, akkor a kérdés az, milyen a veszély természete. A válasz nem független az Egyesült Államok közel-keleti politikájától. Konkrétan: Afganisztán és Irak egyaránt bebizonyította, hogy az amerikai haderő rendkívül hatásosan és gyorsan képes hódító hadműveletek végrehajtására. Ugyanakkor nincs elég embere, szakértője és speciális felszerelése sem egy viszonylag nagy területű ország tartós megszállására és pacifikálására. “Valójában Amerika katonailag már így is túlfeszített állapotban van – írja a Time elemzése -, és mit tehet a Fehér Ház, ha például jövő tavasszal Észak-Korea úgy dönt, hogy próbára teszi a Dél-Koreában állomásozó viszonylag kicsiny, 37 ezres amerikai katonai erő ellenálló képességét? ”
Az amerikai katonai vezetés, ezt a veszélyt felismerve, fordulatra készül. Az utóbbi évtizedekben minden energiát a technológiai fejlesztésre, a “precíziós hadsereg” építésére fordítottak. A New York Times szerint “35 év óta most először bukkant fel a nagyszabású katonai létszámnövelés igénye, mégpedig nem annyira egy háború megnyerése, mint inkább a tartós megszállás igényeinek biztosítása érdekében”.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
