Mi európaiak

S igazuk van, miként azoknak a politikusoknak is, akik ez alkalommal nemzeti identitásunk megőrzésére hívják fel a (köz)figyelmet. Azonban már kevésbé örvendetes, hogy ezen nézetekhez kapcsolódó némely politikai megnyilatkozások felélesztik a rossz emlékezetű nemzetkarakterológiai vitákat is arról, ki a magyar és ki nem az. Szerencsénkre azonban a polgárok többsége egyetért abban, hogy minden okunk és jogunk megvan rá, hogy emelt fővel csatlakozzunk Európához.

HIÁNYOSSÁGOK. Elégedettségre azonban nincs okunk, már csak azért sem, mert ismereteink az öreg kontinensről rendkívül hiányosak, holott tudnunk illene: hazánknak az európai országokkal közös a múltja, és a vén Európa több ezer éves történelme alakította ki nemzeti sajátosságainkat is. Jacques Le Goff nemzetközi hírnevű francia történész Európa történelméről mesél című kiváló könyvének históriái arról szólnak, mit is jelent európainak lenni. E módfelett ízléses kiállítású, szellemes és találó illusztrációkban bővelkedő munka, amit jó kézbe venni és lapozgatni, izgalmas és szórakoztató „meséivel” több hasznos ismeretet ad az olvasónak, mint egy szokványos száraz történelemkönyv.

Kezdjük azzal, milyen is ez az Európa, a legkisebb kontinens, amelynek egyik végétől a másikig pár órás repülőúttal eljuthatunk. Hol is van a „vége”, a határa? De Gaulle szerint Európa az Atlanti-óceántól az Uralig terjed. De hát akkor mit is kezdjünk Oroszország ázsiai részével? S vannak még ilyen rejtvények Törökországgal is. Ezeken a „határeseteken” azonban nem érdemes sokat törni a fejünket, mert a lényeg mégiscsak az, hogyan lehetünk európaiak.

A válaszhoz a múltba kell viszszatérnünk. Nem okoz meglepetést, hogy „Európa (is) a görögök találmánya”. Ámbár Hérodotosz, a történetírás atyja az időszámításunk előtti V. században azt írta: „Ami Európát illeti, senki sem tudja, honnan származik ez a név, sem azt, hogy ki adta neki”. Tudjuk, sokat köszönhetünk a görögöknek, akik sok más mellett ránk hagyományozták a demokráciát is. Azután jöttek a rómaiak, s „a nagy római birodalom Európa előképe lehet, ahol egy nyelvet beszéltek és a férfiak ugyanabban a hadseregben szolgáltak”. Caracalla császár 212-ben adta meg minden szabad embernek a római polgárjogot, és ez lehet „az egységes polgárság példája Európa területén”.

A történelem haladt tovább, és megszületett „az új Európa, a kereszténység Európája”. Majd elérkezett az egyházszakadás, és hozzá fűződik „a lényegében vallási, de a nyugat-európaiak és kelet-európaiak közti törésvonal”, ami a máig élő kérdést veti fel: „Egy vagy két Európa létezik, Nyugat-, illetve Kelet-Európa”?

Ejtsünk még szót a népvándorlásról, amelynek során tömegesen érkeztek barbárok a Római Birodalomba, akik, ha lassan is, de alkalmazkodtak a már ott élőkhöz. Európa nagy szerencséje volt, hogy az embercsoportok tömegesen keveredtek egymással. „A haladás forrása ugyanis – írja szerzőnk – a népek keveredése.” Így azután „a mai magyarok ősei között a régi magyar törzsek tagjai mellett kabar, avar, török, besenyő, kun, szerb, horvát, ruszin, szlovák, román, német, cigány, zsidó és lengyel családok felmenőire is rábukkanhatunk”. Ennyit az „etnikai tisztaságról”!

Térjünk el ismét az időrendtől, s jegyezzük meg: a barbárok is felvették a kereszténységet, „s a középkori Európában az a nép, amely megtért a római katolikus egyház kebelébe, nemzetté vált és a civilizált világba lépett”. A kereszténység felvétele tehát egyúttal útlevél volt Európába. S ez érvényes volt ránk, magyarokra is, hiszen „Magyarország népei a XI. században csatlakoztak a keresztény Európához, Szent Istvánnak és utódainak köszönhetően”.

NEMZETEK ÉBREDÉSE. Ugorjunk most közel ezer évet. Az európai országok történelmének szoros kapcsolatát bizonyítja „a nemzetek ébredése”. Az 1848. évi „népek tavasza” nyomán ugyanis csaknem egy időben tört ki a forradalom Párizsban, Bécsben, Pesten, Berlinben, Prágában, Palermóban. Ám egyúttal életre kelt a nacionalizmus is, amelynek káros, agresszív változata veszélyezteti mások békéjét és függetlenségét. A XIX. század végén pedig elérkeztünk a második ipari forradalomhoz, s ezzel „a kapitalizmus diadalához”, amelynek következményeképpen „Európa a pénz korába lépett”.

S akkor közelmúlt… A XX. században Európa kétszer is világháború színtere lett, földjén e háborúk rengeteg romot és áldozatot hagytak hátra. „Hitleré volt a legveszedelmesebb kísérlet az egyesült Európa megteremtésére” – olvassuk. Az 1980-as évek végére a szovjet kommunizmus összeomlott, immár nincs politikai diktatúra a kontinensen. Európa térképe pedig megint átrajzolódott.

Most tehát itt tartunk. A tanulság egyértelmű: a közös történelem alakította ki a közös szellemen, gondolkodásmódon, viselkedésen alapuló európai civilizációt. Mi magyarok mindig is Európához tartoztunk, történelmünk ezer szállal kapcsolódik a kontinens történetéhez. Óvakodnunk kell viszont attól, hogy „nacionalista mítoszteremtéssel meghamisítsuk a történelmet”. Igazat kell adnunk történészünknek abban is, hogy „az Új Európának a civilizáció és kultúra Európájának kell lennie, hiszen kezdettől fogva ez volt legpompásabb hagyatéka”.

Összegzésül egy elgondolkoztató vélemény Ormos Mária törté-nésztől. Ha István király több mint ezer esztendővel ezelőtt nem gondolkodik európai méretekben, amikor a magyarok sorsát és jövendője megalapozását a kezébe vette, akkor nagy valószínűséggel ma itt a magyarok nem vitatkozhatnának a múltjukról… Tegyük hozzá: a jövőjükről sem.