Fiúk a terekről

Szóda udvar. Meddig maradhatnak?

H a nyár, akkor terasz – állítják a budapesti vendéglátó-ipari helyek tulajdonosai, utalva arra, hogy a nagy forróságban a vendégek a „kiülős” helyeket keresik. Ennek megfelelően azok a kávézók és éttermek, amelyek nem gondoskodnak szabadtéri asztalokról, forgalom szempontjából igencsak megszenvedik a forró időszakot.

„Nyáron megduplázódik a forgalom” – ad kézzelfogható magyarázatot ezen helyek előnyéről Városi Péter, a Liszt Ferenc téren működő Café Vian társtulajdonosa, hozzátéve: a közhiedelemmel ellentétben e növekedés közel sem a külföldi turistáknak köszönhető. Nem véletlen tehát az a tendencia, hogy a zárt helyiségek tulajdonosai igyekeznek szabadtéri szórakozóhelyekkel bővíteni portfóliójukat, így amit forgalom szempontjából az egyik kávézó nyáron elveszít, a másik kerthelyiség behozza.

SZOKATLAN ÖTLETEK. Az utóbbi években így radikális változáson ment keresztül a főváros: sorra nyílnak a teraszok.

Szevasz, terasz Száz éve a kávé-házakban többek között azok találtak menedé-ket, akik hónapos szobákra jártak, és nem volt igazi otthonuk. Hogy a modern kerthelyiségek a bérlakásokban élők „kertvágyát” hivatottak pótolni, nos, ezt nem jelenthetjük ki ily könynyedén. Itt van egy sokkal egyszerűbb magyarázat: árnyas fák alatt hallgatva a tücskök és biciklike-rekek neszezését, a nyár valahogy elviselhetőbb. Az igazi kérdés viszont az, jelent-e új életformát a kerthelyiségekbe járás és a teraszokon üldögélés? Válaszunk határozott nem. Gon-doljunk csak a túrós csuszát és fröccsöt fogyasztó sokadalomra, amely előírásszerűen kockás abrosszal fedett, zöldre mázolt fémasztalokon töltötte el a harmonikaszóval megbolondított vasárnap délutánt. Tehát a csó-nakházas kerthelyiség-érzésnek igen is vannak kulturális gyöke-rei, mégis azt gondoljuk, hogy a jó ötletekért és az oldies reklám-táblákért Párizsba járó vendéglá-tósok figyeltek fel arra, hogy a világ boldogabbik felén a nép már nem azért megy az utcára, hogy felszedje a macskakövet, hanem azért, hogy leüljön a barátaival, és megigyon egy frappe-ét vagy egy Perrier vizet. A Platános (Erzsébet híd, budai hídfő) kultusza közvetlen előz-ménye lehetett a kiülős egységek reneszánszának. Talán nem véletlen, hogy a közelében nyílt meg 1997 körül a Ráckert, sok fiatalt csábítva át, ami nem volt nehéz ügy, lévén, hogy a Platá-nosban már délután sorállás volt a székekért. Innen csak kétperc-nyire található a Rácfürdő udva-ra, mely szeparáltabb volt, mint a Platános, és ennek köszönhe-tően némileg meg is szűrte a közönségét. A Platános homogén vendégkörével szemben a Ráckertnek hamar kialakult az értelmiségi holdudvara, amely részint az üzemeltető underground kapcsolatainak is köszönhető. A Tilos az Á és a Libella volt törzsgárdája tette magáévá, természetesen kiegészülve a „semmiből felbukkanó” húszévesekkel, akik ugyanúgy magukénak érzik a helyet, mint az „öntudatos nagy underground generáció, akik „még látták fellépni „82-ben a Kontroll-csoportot”. Mire azonban megállapítanánk, hogy a kiülős helyeknek komoly volt az underground felhajtó ereje, a tételre azonnal rácáfol a Platános és a Ráckert tőszomszédságában megnyílt „prémiumegység”, a Romkert, melyet szintén nem lehet általánosításokkal elintézni. Nem érhetjük be az alapingerek-kel. Ha azt mondjuk, hogy nem éppen szellemi értágítás itt lenni, akkor rögtön eléd áll egy jogá-szokból és közgazdászokból álló társaság, akik ide szervezték a lakópark-bulijukat, mert minden-kinek csak 40 négyzetméteres a luxuslakása. Rudas romkert. Elmosódó határok. Kétségtelen, hogy a Romkert a jobb módú fiatalok meeting pointja, ugyanakkor a „jobb módú” nem jelenti azt, hogy a „vállalkozói értelmiség”, például a grafikai stúdiók fiatal művészei, vagy éppenséggel a bölcsészek ne vernének itt tanyát. Ahogy a zenében is elmosódtak a műfaji határok, azaz a rap-rajongó még ugyanúgy élvezheti a metál zenét is, úgy elmosódtak a szubkultúrák között fennálló kasztok is. És ezzel is vitába lehet szállni. Más szempontból nézve igen is kialakultak vagyoni jellegű kasztok, azaz mára nem a pop-kulturális hovatartozás a választóvonal, hanem a pénz. (Csak az tud elmenni egy „jó társasággal” vadvízi evezésre, akinek pénze is van rá.) Mivel a Romkertben jó zene szól, azok is eljönnek ide, akik egyébként diadalmas szomorúsággal az arcukon a „lepattantabb” helyeket preferálják elsősorban. Tehát léteznek kasztok, meg nem is. Léteznek, de nem szórakozóhely-függő, hanem csoportfüggő az ügy. Nos, ez biz’ kissé bonyolult. Valójában arról van szó, hogy a minőségi szolgáltatásokért sokan olyanokat is elviselnek, akiket nem hívnának el egy házibuliba. Ha a közönség érzi, hogy ő a főszereplő, akkor már nincs is szükség reklámra – vallják a vendéglátós puritanizmus hívei. Ezért aztán mindent a szájha-gyományra bíznak. Persze, az is elterjed, hogy „jó fejek” nyitot-ták-e a helyet vagy sem. A Rác-kert sikere az első időben részint annak volt köszönhető, hogy „régi Tilos az Á-sok csinálták”. A „jó fejek” összehoznak egy nyitó bulit, ahová a tágabb baráti kört hívják meg, hogy hírét vigyék a helynek, és „hadd szóljon”. (A „szimplások” közül ketten egy irodalmi folyóirat szerkesztői voltak.) Olyan lesz az egész, mint a legendás Moszkva téri party-szerviz, ahol „az óra alatt” cseréltek gazdát a bulicímek. És itt ki is jelenthetjük, hogy szá-mos kerthelyiség gyakorlatilag házibuli-pótlék. Ugyanaz a laza-ság és fesztelenség jellemzi a kertek népét, mint amikor fiatal hőseink felmentek egy ismeret-len lakásba, hogy „kifosszák a hűtőt”. A sörök pedig majdnem olyan olcsóak, mintha egy éjjel-nappaliban vennék. Az agrártinédzserek módjára mulató budai fiúknak nem kell feszélyezniük magukat; ha nincs szék, leülnek a járdára is. A kerthelyiségek egyik vezérelve: tartsd relatíve alacsonyan az árakat. Így persze nincs kiszolgálás sem. Ezzel a vendég magának spórol, így nem esik nehezére akár negyed órát is sorban állni a Ráckert pultja előtt. Arról nem beszélve, hogy ezzel „mozgásban van” az intézmény. Állítólag ezt nagyon szereti a törzsközönség, hisz sorban állás közben remekül lehet ismerkedni. Tehát a kerthelyiségek egy része teljes vendéglátós alapskálát ad, de olcsón. A betérők semmiféle extrát vagy specialitást nem várnak, és nem is kapnak. Mégis: nem győzzük hangsú-lyozni, hogy nagy az átjárás a szórakozóhelyek között. Amikor éjfél körül bezárnak a Liszt Ferenc téri luxuspresszók, a „lazábbak” átsétálnak a közeli „új puritán” egységekbe. De feltűnő az is, hogy milyen sok Buda-pesten élő francia vagy német keresi fel a „negyedosztályú kerthelyiségeket”. Míg a belső kerületi helyekről elmondható, hogy úgynevezett spontán meeting pointok, azaz beugrik valaki, és garantáltan összefut ismerősökkel, addig a városszéli helyekre ha csak lehet, senki nem megy ki egyedül. Itt érdemes megemlí-teni, hogy egy intézmény törzs-közönsége nem feltétlen az adott kerület vonzáskörzetéből kerül ki, sokan járnak át az elegáns budai részekből némi kis egzo-tikus nyomorért az erzsébetv-árosi kerthelyiségekbe. Kétségtelen, hogy meghatá-rozhatunk úgynevezett „öveze-teket” – lásd Liszt Ferenc tér, Ráday utca, Király utca, Petőfi híd környéke -, de számos „magányos” intézmény is várja a szórakozni vágyókat. Itt van például a Püspökkert, mely inkább turista pihenőhely és kilátó egyben, de a margitszigeti Sark Kert sincs éppen közel a Király utcához. Hajó-hely a Dunán. Több százmilliós beruházással. Ahogy annak idején az adta a techno-parti unikumát, hogy különleges helyen tartották, úgy a kerthelyi-ségekre is jel-lemző lett a szokatlan helyszín. Itt van például a kertnek semmiképp nem nevezhető A 38-as hajó, mely valóban hajó, valóban a 38-as a száma, szóval a maga hiper-realitásában is megkapóan szokatlan. Itt már a progresszív rendezvényekkel eleve pozícionálták a helyet, az A 38-as „underground közlekedési eszköz”, de azok is preferálják, akik szeretik, ha szolgáltatásokat is kapnak a pénzükért. Sajá-tos, hogy a „zöld helyek” jobbára nem a zöldben vannak, hanem forgalmas utak mentén (Platános, Zöld Pardon, Rio) vagy kísértetházak udvarán (például Gozsdu, Szimpla Kert). Ehhez képest meglepő, hogy vannak kerthelyiségek, melyekre tényleg rá is lehet mondani, hogy a zöld-ben találhatóak. Ilyen például a városligeti Liget Café, mely a közeli kerékpárút miatt a bringások egyik kedvence, illetve ilyen a Sark a Margitszigeten, vagy a szintén zöldövezetben (Hajógyári-szigeten) található, luxus kategóriájú Dokk komplexum és a laza eleganciát reprezentáló Mokka Cuka. Árt-e a legendaképzésnek, hogy ilyen sok a kifogástalan szóra-kozóhely? Kijelenthetjük, hogy igen. Míg a kilencvenes évek elején csak a Tilos az Á és a Fekete Lyuk jelentett alternatívát, addig manapság már annyi a „szuper” kávézó, hogy nem azt mondjuk, hogy „találkozzunk, mondjuk az Est Caféban”, hanem azt, hogy „fussunk össze a Liszt Ferenc téren, és oda ülünk be, ahol hely van”. Ugyanez vonat-kozik a Ráday utcára. Nem a Párizs-Texas-ban találkozunk, hanem a Kálvin téren, és oda ülünk be a tucatnyi hely közül, ahol van a teraszon szabad asztal. A „környék” lett fontos, nem az adott intézmény. Amíg nincs olyan sok minőségi szóra-kozóhely a nemrég korzóvá mi-nősített Hajós utcában, azt mond-juk, hogy találkozzunk a Star-dustban. Ha lesz még három Stardust-színvonalú egység a környéken, nyilván azt mondjuk majd: találkozzunk az Operánál. Liszt ferenc tér. Biztonsági szolgálat ügyel a rendre. A Liszt Ferenc térről még annyit: az igaz, hogy minden este „yuppie világ-találkozók” hely-színe, de legalább annyi kispénzű, szedált fiatal üldögél itt egy-egy kávé mellett, ahány koktélt szürcsölő, sziva-rozó David Hosselhoff. Ugyanígy dőreség lenne kijelenteni, hogy a Ráday utca felülreprezentált lenne a Liszthez képest mondjuk médiaszakos hallgatókból. Egyrészt, ilyen kutatást senki nem végzett, de ha végzett is volna, az is pillanatnyi állapoto-kat tükrözne, pedig ahogy a szórakozóhelyek, úgy az egész város is állandó mozgásban, változásban van. POÓS ZOLTÁN

A piacon ugyanis feltűnt egy új vállalkozói réteg: az informatikusi, bölcsész, tanári háttérrel rendelkező fiatalok vendéglátói tapasztalat, és jelentősebb tőke nélkül, egy ügyes ötletre alapozva nyitják meg kis idő elteltével gyakran kultikus hellyé váló kerthelyiségeiket. A főleg a 20-40 éves, diplomás, módosabb anyagi helyzetben lévő közönséget kiszolgáló kiülős kávézók és szórakozóhelyek így igencsak eltérnek egymástól.

Sorra bukkannak fel nem szokványos kerthelyiségek is: létesült szabadtéri szórakozóhely híd melletti füves közterületen, fürdő oldalában, közel 2 ezer éves romok tetején, gáton, lakatlan bérház udvarán, de még agyaggalamb-lövész pályán is. A leleményes ötletgazdák ugyanis rájöttek: ahhoz, hogy egy hely népszerű legyen, nem feltétlenül óriási összegű befektetésekre van szükség. A kertekre áhítozó közönség jelentős része kifejezetten élvezi, ha egy adott helynek éppen a lerobbantságából és látszólagos igénytelenségéből származó sajátos bája van – még ha ez egyesek szerint életveszélyes és nem higiénikus körülményeket jelent is.

Klasszikus példa erre az idei évben már pesti aranyháromszög néven emlegetett Szimpla-Szóda-Gozsdu hármas (efféle háromszögből budai is létezik: az ottani triászt a Ráckert, a Romkert és a Platános alkotja). Elsőként, tavaly nyáron a Szimpla Kert nyílt meg abban a Berlinben már régóta dívó műfajban, ahol a söröző egy elhagyatott belvárosi bérház udvarán telepedik meg. „Értetlenül néztek ránk, amikor megkerestük az önkormányzatot, hogy kibérelnénk az udvart” – meséli Bertényi Gábor, az üzemeltető Szimpla City Kft. egyik tulajdonosa. Mivel a testületnél ilyen megkeresésre korábban még nem volt precedens, a bérleti díjat akkor még az elhagyatott raktárhelyiséghez viszonyították.

 Az idén azonban az azóta már háromszereplősre bővült erzsébetvárosi bérház-sörözők tulajdonosai havi 300-400 ezer forintot fizetnek a kertekért. Helyiségeiket eleinte baráti kölcsönökből, néhány milliós befektetéssel és saját munkájukkal hozták létre, s mint elmondták, nem kizárólag pénzt akarnak csinálni. „Olyan helyekre vágyunk, ahol mi is jól érezzük magunkat mint vendég” – mondja Zsendovits Ábel, a cég ügyvezetője.

A Szimpla Kert sikerét mások is megirigyelték: néhány százméteres körzetben az idei szezonra nyílt meg a Szóda Udvar és a Gozsdu Udvar is. Az utóbbit üzemeltető, fiatal jogászok tulajdonában lévő Gang Udvar 2003 Kft. eleinte éppen a már jól bejáratott Szimplát nézte ki magának; arra hivatkozva, hogy Zsendovitsék szerződése 2002 októberéig szólt, az idei szezonra az áprilisban bejegyzett cégük szerette volna üzemeltetni az amúgy bontásra váró bérházban székelő helyet.

A Szimplások azonban nem hagyták annyiban, és miután ők is bejelentkeztek az önkormányzatnál tavalyi helyükért, végül leosztották a lapokat: a Gang Udvar 2003 Kft. így megkapta a Gozsdut.

Ezen téglaszagú helyek létbizonytalanságát ugyanakkor mi sem mutatja jobban, mint hogy az otthont adó épületekre hamarosan radikális átalakítás vár, így nem tudni, a bérlők meddig üzemeltethetik szórakozóhelyeiket; a bérleti szerződések mindig csak az adott évre szólnak. „Egy szezonra pedig rettentő nehéz tervezni – panaszkodik Kautezky Dávid, a Holló utcai Szóda Udvar társtulajdonosa -, ha tudnánk, hogy még évekig itt maradhatunk, érdemes lenne több pénzt beleölni a helybe.”

A Madách tér mögötti területen ugyanis sétálóutcát tervez az önkormányzat, a hét udvarból álló, századfordulón épült Gozsdu-házat pedig Erzsébetváros már évekkel ezelőtt eladta a Magyar Ingatlan Kft.-nek, ahol luxuslakásokat és üzlethelyiségeket szeretnének kialakítani.

Hasonló cipőben jár a Kolorlokál Kft. két, ezen a piacon igen jó referenciát jelentő Tilos Rádiós múlttal rendelkező tulajdonosa is, akik a „Sark-birodalmat” üzemeltetik: margitszigeti kertjükben addig maradnak, amíg azt az állam el nem adja a fejük fölül. Ez a bizonytalanság a kerthelyiségek üzleti oldalára is hatást gyakorol: a befektetett tőke ugyan csak néhány milliós, elképzelhető viszont, hogy ennek egy nyár alatt kell megtérülnie…

ÉLES KONTRASZT. A fenti puritán kertek közönsége részben átfedést jelent a puccosabb, igényes belsőépítészeti megoldásokkal kialakított kávézók látogatói körével – bár ez utóbbiak nyilván inkább a módosabb rétegekre koncentrálnak. Ennek megfelelően egy-egy ilyen teraszos kávézó, étterem létrehozása is jóval többe kerül. „Egy hely, ahol még nem köttettek üzletek” – hirdeti magát az Erzsébet híd pesti hídfőjénél nemrégiben, közel 100 milliós befektetéssel megnyílt Café Contra, utalva ezzel éppen a kívánatos célközönségre. Galgóczy Irma üzletvezető ki is emeli, hogy a turisták mellett elsődleges látogatóik a környéken dolgozó bankárok és üzletemberek. Hiába mozognak tehát ugyanazon a piacon ezek a szabadtéri helyek, a befektetett tőke nagyságában ég és föld a különbség közöttük. Éppen ezért nem az egynyári megtérülésben gondolkodnak az „aranybányának” hitt Liszt Ferenc téri kiülős vendéglátóhelyek nyitói. Az úttörők, akik közel tíz éve felfedezték a térben rejlő potenciált a fenti fiatalok lelkesedésével és odaadásával, néhány millió vagy tízmillió forinttal a zsebükben vágtak bele az akkor még kockázatos vállalkozásukba. Ma már a téren még foghíjként árválkodó, nem vendéglátóként működő üzletek tulajdonjoga a biztos befektetés miatt több százmillió forintért kel el (önkormányzati tulajdonú helyiség már nincs a téren). A korábban a Líra és Lant Rt. tulajdonában lévő Műszaki Könyvesbolt 600 négyzetméterét a Miró csoport (Miró kávéházak, Angelika, Fashion Café) vásárolta meg reménybeli 9. üzletének megnyitására, míg a Leroy Kft. 6. éttermét kívánja megnyitni a 10-es szám alatt. Egy vendéglátóhely 300-500 millió forintos nyitási költsége (a Figyelő információi szerint 1 millió euróért lehetett hozzájutni ezen üzletekhez, illetve hasonló összegbe kerül a helyiség igényes kialakítása és az üzlet beindítása) itt már látszólag csak a számos más üzlettel rendelkező „láncoknak” kifizetődő. Számukra a téren való megjelenés nem önmagában üzlet: a lánc hírneve és törzsközönsége megköveteli, hogy a Liszt Ferenc tér ne nélkülözze őket.

A fenti két, hamarosan megnyíló étterem és az idén kialakított Karma tulajdonosai szerint az ő megjelenésüket a tér vendégvonzó kapacitása még elbírja, a nevükkel új fogyasztókat csábítanak, ami a tér presztízsét és mai, napi közel 10 ezer fős forgalmát növeli. „Az új kávézók megnyílása valóban bővítette a már ittlévők vendégkörét” – mondja a téren negyedikként megnyílt Café Vianban érdekelt Városi Péter.

Vén Zsolt, a kávézók tulajdonosainak érdekvédelmét ellátó Broadway Egyesület alapítója – egyben a Pesti Est Café tulajdonosa – pedig hozzáteszi, hogy a tér sörözői nem klasszikus versenytársai egymásnak, az esti csúcsidőben a vendég ott ül le, ahol helyet talál. A vetélkedés pont az alacsonyabb forgalmú nappali órákban, illetve télen érvényesül. Sőt Vén Zsolt szerint a Liszt térre nem csak a felső-középosztálybeli közönség jár, vendégkörük átfed a közelben nyílt bérház-sörözőkével, így azok megjelenését az Est Café megérzi, forgalma a korábbi dinamizmusából veszítve már inkább csak stagnál.

Ugyancsak díszes étterem-kávézók díszítik a Ráday utcát is, ahol ma több mint 30 vendéglátó-ipari egység működik, nagy része terasszal. A Figyelő információi szerint e helyek többsége azonban – főleg az eltérő adottságok miatt – üzletileg koránt sem olyan sikeres, mint a terézvárosi téren lévő társaik.

Ezredvégi szórakozóhely-temető  FEKETE LYUK. Az ország első kimondottan alternatív egysége volt Kőbányán, a Ganz ipari sivatagában. TILOS AZ Á. A Mikszáth tér első legendás alternatív klubja, a Fekete Lyukkal szemben, ide egy idősebb korosztály látogatott. ZANZIBÁR. Rövid életű alterna-tív dzsungel a kilencvenes évek elejéről, Király Tamással, Bárdos Deák Ágnessel és hasonlókkal. HOLD. A Hegedűs Gyula utcában a kilencvenes évek elején nyílt helyen tartotta egy időben szerkesztőségi óráit a Nappali Ház, de részint itt forgatták a Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmet is. FMK. A hatvanas évektől a rend-szerváltásig az ország első szá-mú művésztanyája és ellenállási góca volt – a szovjet nagykö-vetség mellett. IBOLYA. Az egyik utolsó „klassz-ikus presszó”, láncdohányos egyetemistáknak. 2003-ig húzta, majd „elhullajtotta szirmait”.

„A Rádayból csak akkor lesz igazi Soho, ha nem állunk meg a fél-
megoldásoknál, teljesen lezárjuk az utcát és az üzemeltetők kapják meg az önszabályozáshoz szükséges jogosítványokat” – utal a további fejlődés gátjaira Biliczki Sándor, a Ráday Soho (a terület érdekvédelmi) egyesületének vezetője, a Time Café és a Costes Restobar tulajdonosa.

ARANYTOJÁST TOJÓ TYÚKOK.

A ferencvárosi önkormányzat azonban „aranytojást tojó tyúkoknak” tartja a teraszos vendéglőket, így hosszú távon is rajta akarja tartani a szemét az utca fejlődésén. Emiatt az ingatlanokat – szemben Terézvárossal – nem adja el, és a részleges forgalomkorlátozást is elegendőnek véli.

Az utcában azonban így ott tartanak, hogy egyre erősebb a túlkínálat, miközben kevés a vendég. Az üzemeltetők számára az önkormányzati tulajdonlás már csak azért is komoly problémát okoz, mert a bérleti díjakban jelentős eltérések vannak, a befektetni szándékozók pedig csak saját tőkéjükből próbálkozhatnak, mivel bérleményre hitelt nem kapnak. Bár a ferencvárosi utcát a második lehetséges Liszt Ferenc térnek tartják, sok tulajdonos számára egyelőre kétséges a teraszos vendéglátóhelyeikbe beleölt több tízmilliók megtérülése.

Védett helyek Bár a kilencvenes évek eleji gyakorlathoz képest a helyzet sokat javult, a vendéglátás Magyarországon még mindig nem tartozik a legtisztább gazdasági tevékenységek közé. Bár természetesen hivatalosan semelyik érintett nem tud ilyen dolgokról, a Figyelő információi szerint az „éjszaka üzletemberei” a puritán, kevés pénzből létrehozott sörkerteket sem hagyják ki az általuk védeni kívánt vendéglátóhelyek köréből – annak ellenére, hogy ezeken a helyeken közel sem forognak akkora pénzek, mint például egy felkapott diszkóban. Erre kaphattak tanúbizonyságot az egyik erzsébetvárosi bérház udvarán üzemelő kert vendégei a közelmúltban: több markos, feketeruhás fiatalember csinált némi felfordulást, majd jelezve a pultosoknak ennek célját, távoztak. A szabadtéri sörözőknek lehet némi védelmet biztosítani saját biztonsági szolgálat üzemelte-tésével, ám az éjszakai élet törvényei gyakran felülírják a tulajdonosok számításait. „Az ellen nem tudok védekezni, hogy ezek az urak a lakásomon meglátogatnak, és sajátságos módszereikkel figyelmeztetnek az általuk szorgalmazott együttműködés egészségmeg-őrző hatásaira” – mutat rá a lényegre egy érintett. A maffiapénzek ráadásul sok helyen teljesen lehetetlenné teszik az üzletmenetet: a követelt összegek ugyanis nincsenek arányban az adott szórakozóhely pénztermelő képességével. Több legendás fővárosi hely kénytelen volt bezárni, mert üzemeltetőik belefáradtak a teljesíthetetlen feltételekbe, de arról is hallani, hogy egy, az Andrássy út egyik igen reprezentatív ingatlanának megszerzése érdekében „beszélték rá” a bérlőket az épület elhagyására az amúgy komoly, öltönyös külföldi üzletemberek. A Margit híd északi csücskén az idén nyáron nyílt kerthelyiség, a Renagade pedig indulását követően pár hét múlva már be is zárt, amelyet jól értesült pesti éjszakások egy, a közelben lévő másik étterem tulajdonosának érdekeivel magyaráztak. Varga Attila tulajdonos ugyanakkor cáfolta, hogy ez lenne a háttérben, és bár magyarázatot nem adott a történtekre, annyit elárult: a bezáráshoz vezető okokat sikerült megoldaniuk, így ismét várhatják a vendégeket. A múlt hét végén a Római parton lévő BADBeach nevű szórakozó-helyhez érkezett két autó: piszkos ügyleteket sejtet, hogy a gépjárművek utasai előbb leütötték a két biztonsági őrt, majd felgyújtották a diszkót. A BRFK Nyomozó Főosztályának vezetője, Bodnár Zsolt kérdésünkre elmondta, hogy a védelmi pénzek szedése a fővárosban a kilencvenes évek elején volt divat, az utóbbi időben azonban ez már nem jellemző. A rendőrezredes azt javasolja a vendéglátósoknak, hogy mindig jelezzék, ha ilyen esettel találkoznak. Ez ugyanakkor nem igazán áll a tulajdonosok érdekében: nekik ugyanis az esetleges rendőri fellépést követően is üzemeltetniük kell a helyet… A fenti kellemetlenségek elke-rülése végett a legtöbb szabad-téri helyen ma már biztonsági embereket alkalmaznak a közrend garantálása végett. Háber Tamás, a Magyar Ven-déglátók Ipartestületének elnöke szerint ugyanakkor nem szerencsés, ha a főállású rendőrök itt túlóráznak. Babják József, a BRFK Ellenőrzési Főosztályának helyettes vezetője érdeklődésünkre elmondta, hogy – mivel az a rendőri hivatással érdekütközésben áll – nincsenek biztonsági őrként, másodállásban dolgozó rendőrök, az állomány tagjai ugyanis erre nem kapnak engedélyt. Ennek ellenére sokan tudni vélik, hogy az őrző-védő cégeket gyakran volt rendőrök alakítják, és a tavalyi sajnálatos Simon Tibor-ügy kapcsán napvilágot látott: nemritkán előfordul, hogy aktív állomány-ban lévő zsaruk hivatásszerű kötelességüket civilben végezve védik a helyeket a rendzava-rástól. A Liszt Ferenc téren, a kávézók megelégedésére, a Broadway Egyesület megrende-lésére 1999 óta az In-Kal Security Kft. tart fenn 24 órás közbiztonságot, amely a Lasz família tulajdonát képzi. Ifj. Lasz György mellesleg a téren prosperáló Buena Vista vendéglátóhelyben is rendelkezik kisebbségi tulajdonrésszel.

Szintén komoly összeget kockáztat a Zászlóshajó Kft.: az általuk üzemeltett, két év alatt felújított A38 névre hallgató állóhajóba közel 800 millió forintot invesztáltak. Az étteremként, kávézóként, galériaként és koncerthelyszínként is üzemelő vízi objektum a 25-40 éves korosztályt próbálja megnyerni. „Ezek az emberek korábban gyakran látogatták az alternatív, zenés szórakozóhelyeket, azóta diplomát, állást szereztek és hajlandóak áldozni a minőségi szórakozásra” – mondja az A38 marketingéjért felelős Tóth Eszter.

A több tíz-, vagy épp több százmilliós befektetésekkel létrehozott teraszos kávézó-éttermek tulajdonosai 5-10 év alatt várják pénzük megtérülését. Az egyszerű, többségében használt székekkel és asztalokkal néhány millió forintból berendezett kertek tulajdonosai a bizonytalan körülmények miatt ugyanakkor erre a kérdésre nem tudnak válaszolni; számukra e sörözők üzemeltetése egyelőre rengeteg munkát és tisztes megélhetést jelent. Kockázatot azonban mindkét kör vállal: egy-egy esősebb nap akár az egész hét profitját is elviheti.

A sokszor akár több százmilliós befektetéssel kialakított, színvonalas éttermek üzemeltetőinek ugyanakkor komoly problémát okoz, hogy az újonnan nyíló, felkapott helyek elszívják a vendégkört. „Ezek a szórakozóhelyek ráadásul akár egyetlen fillér befektetés nélkül is megnyílhatnak, az itt árusított termékek forgalmazói ugyanis megszponzorálják a szükséges infrastruktúra kiépítését” – panaszolja a Ráday utcában érdekelt Biliczki Sándor. A cigaretták, sörök, ásványvizek, üdítők és energiaitalok piacán olyan nagy a kínálati verseny, hogy a forgalmazó cégek komoly összegeket hajlandóak áldozni, hogy egy-egy hely csak az ő termékeiket forgalmazza. „A lehető legtöbbet kell kisajtolni belőlük” – mutat rá a tárgyalási technikára az egyik nemrégiben nyílt, szabadtéri minimál-berendezésű sörkert tulajdonosa, aki tulajdonképpen megtendereztette a versengő cégeket. Az élvezeti cikkeket gyártó társaságok ugyanis – ha egy helyen jelentős a forgalom – nem csupán „szponzorációs” pénzeket hajlandóak fizetni a vendéglátósoknak, hanem a szükséges berendezésekkel (sörcsap, hűtő) és akár ingyenes indulókészlettel, a pult berendezésével, poharak, kerti asztalok, székek, napernyők és egyéb, természetesen az adott márkát reklámozó eszközökkel is felszerelik a szórakozóhelyet.

Még jobb helyzetben van az a vállalkozó, akinek már van referenciája a szakmában, és tudható, hogy az adott helyet nem csak ezen a nyáron, de a következő években is üzemeltetni fogja (ezért lényeges, hogy a bérleti szerződések ne csupán egy évre szóljanak). Bár a Figyelő által megkérdezett sörgyárak hivatalosan nem kívántak a kérdésről nyilatkozni, névtelenül megszólaló értékesítési munkatársaktól megtudtuk: a verseny valóban igen éles ezen a piacon, ám az, hogy egy adott helyet pontosan milyen „ösztönzőkkel” csábítanak magukhoz, mindig egyedi döntés, a szórakozóhely paramétereinek függvénye. Úgy tűnik, a téma a dohánygyártók számára is felettébb kényes; a termékeivel számos helyen jelenlévő British American Tobacco érdeklődésünket azzal hárította el, hogy „a marketingstratégia témakörébe tartozó célcsoport-megjelenések nem publikusak”.

A fenti, kerthelyiségét az idén nyáron nyitó üzletember mindenesetre a sör csapolásához szükséges berendezéseken kívül 2,5 millió forintos szponzorációs díjat tudott kialkudni csak a sörgyártól, miután a szerződésben vállalt mennyiségnél jóval nagyobb értékesítési adatokat tudott felmutatni. Ez, valamint a többi márka forgalmazójától kapott összegek pedig szinte fedezték is sörkertjének létrehozását. A szponzorcégek azonban jelentősen át is alakítják egy-egy hely látogatói körét: a finnyás közönség jobbára elfordul azoktól a kertektől, melyek bizonyos márkák élményparkjaivá válnak.

Városi Péter. A Café Vian társtulajdonosa bízik a teraszreneszánszban.

MIT BÍR EL A PIAC? Bár minden évben számos új kiülős hellyel gazdagodik a város, a tulajdonosok igencsak eltérő véleménnyel vannak a piac befogadó képességéről. A vendéglátósok új, akár még az eddigieknél is extrémebb helyszíneket keresnek kerthelyiségeik számára, ám egyesek véleménye szerint ezek már a létező szabadtéri helyek rovására fognak nyílni. Galgóczy úgy látja, a fizetőképes kereslet hiánya nagy korlátja az igényesebb helyek további terjeszkedésének, de a szerényebb üzletek tulajdonosai közül is vannak borúlátóbbak: amíg nem válik rendszeressé a fiatal- középkorú városlakók életében, hogy akár hétköznap este is „beugorjanak egy sörre”, a kiülős helyek száma nem fog megugrani. A szódás Stern Péter és Kautezky Dávid szerint ugyanakkor a szabadtéri helyek sikere sok vagyonosabb magánszemély figyelmét felhívhatja erre a befektetési formára, így biztosra veszik, hogy a következő években is folytatódni fog a budapesti teraszok reneszánsza. Tapasztalataira alapozva Városi Péter is optimista. „A városlakók mentalitása érezhetően változik, és egyre nagyobb igény lesz az ilyen jellegű helyekre” – bizakodik a Café Vian árnyas teraszán ülve, a téren hömpölygő tömeget szemlélve.