Sorrendben ötödik alkalommal nyerte meg a Franciaországban az év legfontosabb sporteseményének kikiáltott Tour de France kerékpáros körversenyt az amerikai színekben versenyző Lance Armstrong. Ez a hír – bár a súlyos rákbetegség után felépülő amerikai sorozata valóban nem mindennapi teljesítmény – néhány évvel ezelőtt valószínűleg jobbára csak a sportrajongók érdeklődésére tarthatott volna számot, ám manapság a transzatlanti villongásokat figyelemmel kísérők is felkaphatták rá a fejüket. Az év eleji iraki háború előkészületeinek hónapjaiban ugyanis igencsak elmérgesedett a viszony az Atlanti-óceán két partja, az Egyesült Államok és az Európai Unió néhány tagállama – mindenekelőtt Franciaország – között.
A Tour amerikai győztese. Neki megbocsátottak.
BELETÖRŐDTEK. Hogy mi köze Armstrongnak a nyugati világban bekövetkezett szakadáshoz? A válasz felettébb egyszerű: a texasi kerekezőt amerikai származása miatt „kivételes” bánásmódban részesítették Franciaországban. „Mindenki egy ellen”, „Az első számú közellenség” – adták hírül a francia napilapok sportoldalain akkor, amikor még nem volt egyértelmű, hogy az amerikai versenyző ismét maga mögött hagyja a világot. A francia média egy részének idő kellett ahhoz, hogy megbarátkozzon a gondolattal: egy hagyományosan francia – ráadásul éppen a 100. alkalommal megrendezett – sporteseményen ezúttal is amerikai győzelem születik majd.
Armstrong a közvélemény megdolgozásában is kitartónak bizonyult: a The Wall Street Journal Europe helyszíni beszámolója szerint végül az első hely mellé a francia közönség jelentős részének szimpátiáját is kivívta. A verseny utolsó, befejező szakaszán, Párizsban már a franciák többsége őt ünnepelte. A Tour de France végül nem vált politikai eseménnyé, a példátlan egyéni siker felülkerekedett a nemzeti érzéseken.
Franciaországban persze nem kell a szomszédba menni egy kis Amerika-ellenességért. A „hatszögű” ország lakóinak fülében rosszul cseng az „unilateralizmus”, az amerikai politika minden más ország érdekét a magáé alá rendelő egyoldalúsága. Jacques Chirac köztársasági elnök szerint ha az amerikaiak hibáznak – márpedig szerinte ez történt, amikor Washington hadat üzent Iraknak -, Európának tiltakoznia kell, hogy meggátolja az egypólusú világrend kialakulását. Az amerikai hegemónia a francia társadalom túlnyomó többsége számára egyet jelent a hamburgerek és az amerikai filmek futótűzszerű terjedésével. Franciaország nem ismeri el az Egyesült Államok politikai, kulturális és katonai egyeduralmát.
Francia-amerikai kapcsolatok
A két ország történelmi viszonyára évszázadok óta egyszerre jellemző a szövetség és a rivalizálás.
1685-1760. A hugenották (protestáns franciák) Amerikába települnek át.
1754. Franciaország elveszíti Kanadát és Louisianát.
1778-81. Aláírják a kereskedelmi és barátsági egyezményt, amely kimondja, hogy Franciaország „legrégebbi szövetségese Amerikának”. La Fayette márki vezetésével 44 ezer francia katona vesz részt a Függetlenségi Háborúban.
1789. Párizsban az alkotmányozó nemzetgyűlés elfogadja az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat mintájára megalkotott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amit kihirdetése előtt előbbi szerzője, Thomas Jefferson akkori párizsi követ is átnéz.
1840. Elkészül Alexis de Tocqueville műve: „Demokrácia Amerikában”.
1886. A Szabadságszobrot – Frédéric Auguste Bartholdi alkotását – Franciaország az Egyesült Államoknak ajándékozza.
1917. Az Egyesült Államok hadba lép az első világháborúban: 2 millió katonája harcol Franciaországban.
1944. Normandiában több mint 2 millió katona száll partra. A franciák vonakodása ellenére szövetséges katonai kormányzat alakul.
1966. Miután Charles de Gaulle államfő hivatali ideje alatt a hatvanas években fokozatosan elhidegül a kétoldalú viszony, Párizs kivonul a NATO katonai szervezetéből.
1990-91. Az első Öböl-háború során a két ország együtt szabadítja fel Kuvaitot az iraki megszállás alól.
2003. Franciaország ellenkezése dacára az Egyesült Államok megtámadja Irakot, szakadást idézve elő a transzatlanti kapcsolatokban.
Forrás: Franciaország washingtoni nagykövetsége, Figyelő
„Megbüntetni Franciaországot, tudomást sem venni Németországról és megbocsátani Oroszországnak” – ez volt Condoleezza Rice amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó híres-hírhedt válasza a három ország Irakkal kapcsolatos békepárti politikájára. A sorrend nem véletlen: Párizs ellenezte a legvehemensebben Washington ENSZ-felhatalmazás nélküli fellépését Irak ellen. A „büntetés” végül kimerült abban, hogy az Egyesült Államok időlegesen bojkottált néhány hagyományos francia terméket. A harmadik legfontosabb francia exportcikk, a bor forgalma például az év első felében alaposan visszaesett az Egyesült Államokban (a bortermelésről lásd külön írásunkat). Egyes legendák szerint pedig a „francia krumpli”-ként (french fries) árult sült krumplit „szabadság burgonyára” (freedom fries) keresztelték át a washingtoni képviselőház éttermeiben.
Miután a háború véget ért, a szimbolikus hadviselés is alábbhagyott az Atlanti-óceán két partja között. A kérdés immár az, hogy a franciák részt vegyenek-e, és ha igen, milyen feltételekkel a hosszadalmasnak és egyáltalán nem veszélytelennek ígérkező iraki békefenntartásban. „Mi mondtuk előre, hogy a békét sokkal nehezebb lesz megnyerni, mint a háborút” – fogalmazott a Le Figaro egyik júliusi számában Dominique de Villepin. A francia külügyminiszter szerint csak akkor képzelhető el országa katonai szerepvállalása Irakban, ha az akció ENSZ-fennhatóság alá tartozna, és a világszervezet pontosan megfogalmazott mandátumát teljesítené.
E véleményt az államfő környezetében nem mindenki osztja, ám a politikai deklarációk szintjén már a keményvonalas Chirac is békülékenyebb. Július 14-i beszédében például úgy vélekedett, hogy a francia-amerikai kapcsolatokban mutatkozó nehézségek csak a felszínen jelentkeznek, amelyeket csupán a média élez ki.
Megfigyelők szerint minél inkább elhúzódik az iraki gerillaháború, annál egyszerűbb lesz Párizs számára, hogy eljátssza a nagylelkű és felelős szövetséges szerepét. Valójában persze Franciaországnak az lenne a legjobb, ha az Egyesült Államok kérné fel az iraki békefenntartásban való részvételre. Ennek elfogadásával Párizs egyfelől demonstrálhatná önzetlenségét, másfelől ismét megvetné a lábát a számára oly fontos Közel-Keleten.
Az amerikai felkérés megágyazhatna az ország gazdasági érdekeinek is. Francis Mer pénzügyminiszter többször hangot adott annak a véleményének, hogy a TotalFinaElf-et szívesen látná az iraki olajipart újjáépítő cégek sorában. A francia óriáscég képviselője korábban az amerikai BusinessWeeknek úgy nyilatkozott, hogy az iraki háború „csak az olajról szólt”. Tény, hogy Bagdad a TotalFinaElfnek a háború kitöréséig az iraki olajmezők 25 százalékának a feltárására biztosított jogokat. Az ottani fekete arany feletti ellenőrzést mindenesetre megkönnyítené, ha francia csapatok lépnének Irak földjére. E „partra szállás” – lapértesülések szerint – új lendületet adhatna a három francia autógyár, vagyis a Renault, a Peugeot és a Citroën, valamint az építőanyagokat gyártó Lafarge eladásainak is.
KÖZEL-KELET. Az iraki háború azonban nemcsak az olajért folyt, hanem a térség politikai-geostratégiai befolyásának megszerzéséért is. Egyesek éppen ezért vetik a váltig az értékekre – a békére, az emberi jogokra és a szuverenitásra – hivatkozó francia külpolitika szemére, hogy a közel-keleti pozíciókat túlságosan átengedte a tengeren túli riválisnak.
Az amerikai-francia gazdasági versenyfutás az uniós csatlakozásra váró néhány országban, főleg Lengyelországban és Romániában is tart. Az Irakra mért csapás ügyében politikai-katonai értelemben ezek az országok az Egyesült Államok mellett tették le a voksot, miközben gazdaságilag megkerülhetetlen partnerei és szövetségesei Franciaországnak. Egyik államnak sem érdeke például a jelenlegi közös európai uniós agrárpolitika túl viharos átalakítása, a támogatások jelentősebb csökkentése, hiszen a mezőgazdasági népesség mindhárom országban a lakosság számottevő hányadát teszi ki.
