Je suis avec vous – kiáltotta De Gaulle tábornok az Ötödik Köztársaság szülőatyja a „fehér város”, Algír középpontjában, két karját V-alakban az ég felé emelve. „Veletek vagyok.” A gesztus azt üzente, hogy Franciaország nem adja fel Algériát. Röviddel utóbb, 1962-ben De Gaulle az egész francia társadalmat megosztó háború után függetlenséget adott Algériának.
ÁTLÉPNI A SAJÁT ÁRNYÉKÁT. Minden – még oly hatalmas – különbség ellenére Algéria és De Gaulle példájára gondoltam, amikor megérkezett a csecsen felkelőknek (vagy lázadóknak, tessék választani) tulajdonított szörnyű moszkvai öngyilkos bombamerénylet híre. Arról van ugyanis szó, hogy egy igazi államférfinak időnként át kell lépnie a saját árnyékát és fel kell ismernie: közeleg az idő, amikor szembe kell fordulnia azzal a hatalmi gépezettel, amelyet a kezében tart. Népszerűtlen és személyi kockázatokat is vállaló döntést kell hoznia.
Putyin orosz elnök számára is vészesen közeledik egy ilyen döntés időpontja. A szovjet birodalom összeomlása, majd a Jelcin-korszak zűrzavara után Putyinnal megkezdődött az orosz stabilizáció korszaka.
A világ ezt méltányolta. A sors úgy hozta, hogy a csecsen háború viszonylatában túlságosan is. Amikor a Bush-kormányzat 2001. szeptember 11-e után a terrorizmus elleni harcot államok ellen vívott megelőző háborúk sorozatává (Afganisztán, Irak és ami még következhet) változtatta, ezzel egy ki nem mondott paktumot kötött Moszkvával. „Ti eltűritek nekem Kabult és Bagdadot, én eltűröm nektek Groznijt.” Ez a paktum lényege. És Washington meg az Európai Unió, amely korábban támogatta és függetlenségi harcnak tekintette a csecsenek háborúját Moszkva ellen, átminősítette ezt a hadjáratot. Bush maga jelentette ki, hogy a függetlenségi harcosok immár az ő szemében szakadár terroristákká váltak.
Ezzel az orosz hatalomra és Putyinra nehezedő nyomás megenyhült, az orosz elnök pedig a könnyebb utat választotta. Nem érezte meg, hogy közeledik egy De Gaulle típusú döntés ideje.
A múlt szombati merénylet, amelyet két, „palesztin módra” élő bombává változtatott női merénylő követett el, vagy másfél tucat halottat és félszáz súlyos sebesültet követelt.
Tavaly október 26-a óta, amikor egy csecsen kommandó rajtaütött egy zsúfolásig telt színháztermen, s az akció 129 ártatlan áldozatot követelt – ez volt az első „sikeres” merénylet Moszkva belvárosában. A háború helyszínén azonban 2003-ban már három öngyilkos merényletet hajtottak végre, amelyekben több mint kilencven ember vesztette életét. Az első csecsen háborúban, 1994 és 1996 között 14 ezer ember halt meg. A második kezdete, 1999 óta hivatalos becslések szerint 5 ezer, az Orosz Anyák Szövetsége nevű moszkvai szervezet szerint csak a hadseregben 11 ezer a halottak száma. A polgári lakosságé ennek sokszorosa.
Ráadásul: minden jel arra mutat, hogy a második csecsen háború sokkal inkább magán hordozza a Moszkva számára rendkívüli veszélyt jelentő radikális iszlám mozgalmak jegyeit, mint az első. Az öngyilkos merényletek módszerét az első háborúban egyáltalán nem alkalmazták és a másodikban is csak 2000 óta. A BBC állandó helyi tudósítója szerint „Moszkva és az orosz városok sohasem lesznek biztonságban, ha a Kreml nem kezd tárgyalásokat a felkelőkkel, s nem bünteti meg azokat, akik felelősek az emberi jogok megsértéséért Csecsenföldön.”
FENYEGETŐ JELZÉSEK. A jelzések egyre fenyegetőbbek. Putyin a múlt pénteken jelentette be hogy „elnökválasztást” tartanak Csecsenföldön, és a 24 órával későbbi moszkvai merénylet válasznak tekinthető. A merénylet után az orosz elnök elhalasztotta ugyan malajziai útját, de ahhoz ragaszkodott, hogy az október 5-re meghirdetett választástól erőszak hatására nem hajlandó eltekinteni. Az ugyanis befejező aktusa lesz – vagy lenne – egy olyan alkotmányozási folyamatnak, amely megerősítené a Csecsen Köztársaság státusát az Orosz Föderáció autonóm régiójaként.
Ennek a megelőző állomása volt március 23-án a csecsen népszavazás, ahol a szavazatok mintegy 96 százaléka jóváhagyta a központi hatalom tervét. Putyin akkor erre a több mint gyanús eredményre úgy reagált, hogy „Oroszország területi integritásának utolsó komoly akadályát leküzdöttük”. Ha valóban olyan színvonalú politikus és államférfi, amilyennek eddig a világ megismerte, most el kell gondolkodnia. Ahogyan De Gaulle is elgondolkodott, mielőtt rászánta magát az 1962-es döntésre.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
