Demokrácia és külpolitika

A nácik elől Angliába, majd Amerikába menekült német zsidó filozófus egyik meghatározó élménye a weimari demokrácia erőtlensége volt. Az iskolateremtő Strausst (1899-1973) az amerikai neokonzervatívok mesterüknek tartják. Idézett gondolatára is építve ajánlották – még hét éve – programadó cikkükben William („Bill”) Kristol és Robert Kagan: Amerikának „jóakaratú hegemóniát” kell gyakorolnia a világon mindenütt a demokrácia, tehát saját biztonsága érdekében. Külpolitika és morális szerepvállalás összefonódik ekként.

Kristol, Kagan, Wolfowitz (a Johns Hopkins profeszszora, jelenleg a Pentagon második embere), Gary Smitt s néhány társuk 1997-ben alapították az új amerikai évszázad tervét kidolgozó „észtankot”. (E think tank neve: PNAC, azaz Project for the New American Century (Kaganról lásd Figyelő, 2003/19. szám). William Kristol új könyvét a New Republic külpolitikai főszerkesztőjével, a harmincas éveiben járó, a Columbia Egyetemen és Oxfordban végzett Lawrence F. Kaplannal közösen írta. (The War Over Irak: Saddam’s Tyranny and America’s Mission. Encounter Books, San Francisco.) Az iraki háború indítékait elemezve tekintenek vissza az utóbbi két évtized amerikai külpolitikájára, s vázolják, mi is szerintük az Egyesült Államok feladata.

Az 50 éves Kristolt némelyek Washington egyik legbefolyásosabb személyiségének tartják. A kivált amerikai mértékkel kis példányszámú, de nagy hatású The Weekly Standard igazgató főszerkesztője, s a laphoz hasonlóan a Murdoch-médiakonszernhez tartozó Fox News tévé politikai kommentátora. Előbb politikatudományból a Pennsylvania Egyetemen, majd a Harvard Kennedyről elnevezett államigazgatási intézetében diplomázott. Apja, Irving Kristol balos gondolkodóból lett a neokonzervatív nézetek vezető egyénisége. Az apa nemzedéktársa, Norman Podhoretz, a Commentary főszerkesztői posztjáról leköszönve a kilencvenes évek közepén lezárultnak vélte ezt a korábban, Reagan elnöksége idején meghatározó nézetrendszert. Az ifjabbak, Kristol és köre, közben új szakaszát készítették elő. A szellemi kör a 2001. szeptember 11-i torony-merényletek után válhatott politikai és világpolitikai tényezővé.

Addig is kivételes színvonalon képviselt nézeteiket a veszélyhelyzetben másként mérlegelték és fogadták a döntéshozók, és végül is követték tanácsaikat. E tanácsok jórészt közvetettek, a kör hatalma ugyanis szellemi. Kristol és Kaplan szerint az amerikai döntéshozásnak három típusa rajzolódott ki az utóbbi másfél évtizedben. Az első az Öböl-háborút korlátozottan folytató és lezáró idősb Bushé, mely a kompromisszum-kereső reálpolitika hagyományaira hivatkozva alakított ki valamiféle szűk körű (kritikusabb szóhasználattal: szűk látókörű) realizmust. A második a Clinton-féle légvárak liberalizmusa, mely abban bízott, hogy a hidegháború végével kereskedelem, diplomácia és tárgyalásos szóértés elegendő sikerre vinni az amerikai külpolitikát és a demokratikus értékrendet. Az ifjabb Bush sokáig tétovázott e két változat között. A torony-merényletek ébresztették rá a Reagan két elnöksége (1981-1989) idején követett külpolitika és a neokonzervatívok nézeteinek időszerűségére. Reagan minősítette a „gonosz birodalmának” a Szovjetuniót. Korábban a szovjet rezsimmel a Kissinger-külpolitika az úgynevezett békés egymás mellett élést kereste. Kristolék emlékeztetnek rá: hatott ebben a diplomáciai minta, Metternich, s vele a XIX. századi erőegyensúly, mely az első világháborúig békét termett Európában. Annak az úriemberes egyensúlynak a hívei korántsem voltak mind demokraták, ám a demokráciának egyikük sem volt esküdt ellensége. A demokrácia esküdt ellenségével, a „gonosz birodalmával” szemben az erőegyensúly-keresés helyett éppen a Reagan-kormányzat konzervatív tanácsadói és a Szovjetuniót végső csődbe juttató csillagháborús terv vezettek sikerre. A „gonosz hatalmak” ellen harcra buzdító ifjabb Bush e hagyományhoz nyúlt vissza. Politikáját Kristol és Kaplan helyeslik, polémikusan védik, s tágabb összefüggéseit magyarázzák.