A polgárok meg a többiek

Teljes erőbedobással folyik immáron néhány éve a kis- és nagypolitikában a polgár fogalmának kisajátítása gyakran kétes célokra. Hogy kik a „nem polgárok”, netán arisztokraták, nagykapitalisták, avagy proletárok, parasztok – ha még vannak egyáltalán -, arról nem szól a fáma.

A nyakló nélkül használt polgár jelző használatát valójában a politikai propagandában, a publicisztikában teljes zűrzavar, fogalmi tisztázatlanság jellemzi. S ha már a közbeszédben tapasztalható zavaroknál tartunk, utaljunk egy másik, az előbbitől távolibbnak látszó, ám szerfelett időszerű kérdésre: hol volt és van helye hazánknak Európában, avagy országunk az öreg földrész melyik régiójához tartozott, tartozik.

Ilyen és hasonló témákról szól Gyáni Gábor Történészdiskurzusok című, nagyjából kéttucat írást összefogó könyve. A szerző pedig azzal a céllal adta közre e dolgozatokat, hogy „a tágabb olvasóközönség is megismerkedhessen kollégáim történelemértelmezésével”. Így azután „mások hangján szólal meg a múlt ezekben a szövegekben, ám enyém a szelekció és az értelmezés felelőssége”. Nos, e sorok írója, miként Gyáni korábbi könyvének ismertetésénél is megjegyezte (Figyelő, 2001/27. szám), most is úgy véli: szerencsésebb volna „mások hangja” mellett azért megismerni szerzőnk „saját hangját” – magyarán: álláspontját, véleményét – is.

A bőséges választékból önkényesen kiemelve kezdjük mondandónkat a hazai polgárosodásról szóló nézetekkel, elfogadva szerzőnk azon megjegyzését, hogy maga a polgárosodás kifejezés jellegzetesen magyar és közép-európai terminus, ami például angolra közvetlenül le sem fordítható: A polgárosodás ugyanis valójában a piaci gazdaságba, a tőkés társadalomszerkezetbe és a liberális demokratikus államszervezetbe és politikai kultúrába való átmenet folyamata. Köztudott, hogy ez az átmenet – s a hozzá kapcsolódó modernizáció – meglehetősen sajátos körülmények között ment végbe, sőt sajnálatosan elakadt, félbemaradt, annak minden társadalmi, gazdasági következményével.

Mikor azután – ugorjunk egy nagyot – új korszak köszöntött ránk, és a rendszerváltás után a gazdaság visszatért a piaci formák közé, s életünk fontos szereplőjévé váltak a vállalkozók, akkor a tudósok és kutatók körében új viták lángoltak fel. Így sok szó esett arról, hogy a vállalkozó egyúttal polgárnak is tekinthető-e. S egyáltalán, ki a polgár? Különösen akkor, ha elfogadjuk azt a közkeletű nézetet, hogy valakit neveltetése, származása, kultúrája tesz polgárrá, s akinek életelve a szorgos munka, amit másoktól is megkíván.

Az „igazi” polgár tisztes módon él, elfogadja és gyakorolja is a sajátos polgári erényeket. Ilyen meggondolások szerint a mai gazdasági elit meghatározó csoportjai, a vállalkozók, a menedzserek jó része aligha tekinthető polgárnak. Ám akkor ki a polgár, ha már a vállalkozó sem az? – teszi fel a (költői) kérdést a szerző. Maradjunk abban, hogy lehetnek tisztességes polgárok a társadalmi ranglétra különböző fokain állók. Vagyis a közmegítélés szerinti nagy-, közép- és kispolgárok, valamint a tőkések, vállalkozók és persze a menedzserek, az alkotó értelmiségiek. Ezzel eljutottunk ahhoz a sokféle vélekedésből levonható szerfelett rokonszenves következtetéshez, hogy „a polgár nem egyetlen jól körülhatárolható státuscsoportot jelöl, ahhoz hasonlót, mint a nemes, a paraszt, a proletár terminus, hanem valamilyen sajátos társadalmi minőséget fejez ki, amelyet különféle csoportok magukénak vallanak”. Hát ennyit erről.

BELSŐ ÜGYEK. Váltsunk témát. Az EU-ba belépő polgári Magyarországnak sokféle értelemben meg kell küzdenie a múltjával, már csak azért is, mert a háborút követően Európa politikai és katonai kettészakadásával a múlt a gyökeres átértelmezés sorsára jutott. Ennek az átértékelésnek egyik jellegzetes (mellék)terméke a sokféle elmélettel alátámasztott Közép-Kelet-Európa fogalom térhódítása a gazdaság- és társadalomtörténetben. A jelen új helyzetben a gyökeresen átalakult világban azonban a Közép-Európa gondolathoz való ragaszkodás az unióhoz való csatlakozással elvesztette létjogosultságát. Kelet-Európa múltjának fenntartása pedig maradjon a történészek belső ügye – írja szerzőnk.

Befejezésül ejtsünk szót éppen a „történészek belső ügyéről”, mert könyvünknek voltaképpen ez a fő témája. Nyilván nem véletlen, hogy „a történetírás manapság mind többet foglalkozik saját magával”, s újra meg újra felelevenedik az eszmecsere a történetírás objektivitásának dilemmájáról. S csak örülhetünk a szakma arra irányuló erőfeszítéseinek, hogy tegyék hozzáférhetővé a korábban zárolt dokumentumokat, hogy „tényszerűen megismerhető legyen minden, ami a múltban velünk megesett”. Ehhez csupán azt fűzzük hozzá: múltunk feldolgozatlanságának hiányossága, a mítoszok, hiedelmek, téveszmék, előítéletek feléledése nem magyarázható kizárólag a tények nem kellő ismeretével. Persze azzal is. Azonban legyünk óvatosak, utólag ugyanis nem könnyű rekonstruálni: mi is esett meg velünk a múltban. Merthogy „a hamis bizonyítékok többet érnek, mint a valódiak, mivel határozottan az ügy szükségleteire készültek, megrendelésre és mérték szerint és aztán szabatosak és pontosak”. A történész – éppúgy, mint a tisztes polgár – elgondolkozhat Anatole France-nak (Nobel-díj 1921) ezen a maliciózus megjegyzésén.