Kovács I. nagy sebességgel az út padkájára hajt, elrántja a kormányt, ám ekkor vészesen közelíteni kezd a bal oldali korlát felé; jobbra igazít, és az utasok rémülten figyelik, hogy az autó megint a jobb oldali árok felé tart.
Kovács II. reggel indul A helységből B-be, szemébe süt a felkelő nap. De hát a város, ahová tartanak, nyugatra van – szólal meg hátul a gyerek. „Várj, előbb ki kell jutnunk a sztrádára” – magyarázza Kovács II.
Közös vonás a két tanpéldában, hogy a gépjármű pillanatnyi útiránya nem feltétlenül esik egybe – sőt, ellentétes is lehet – azzal, amerre a végcél szerint haladni kellene. Az első esetben ezt az eltérést figyelmetlenség okozza, és az utasoknak rá kell döbbenniük, hogy az autó veszélyes üzem. A második eset a kényszerpálya példája – elvégre senki nem akar keletnek menni nyugat helyett -, ám az utasoknak az ésszerűség határain belül tudomásul kell venniük a cél és a pillanatnyi irány eltérését.
FUNDAMENTÁLISAN NEM INDOKOLT. Múlt csütörtök reggel, amikor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) váratlanul 200 bázisponttal megemelte az alapkamatot, közleményében ezt így magyarázta: „a kialakult árfolyamszint gyengébb, mint ami fundamentálisan indokolt”. Azaz a gazdaság -még oly gyönge – teljesítménye nem magyarázza az akkor éppen 270 forint/euró közelében járó kurzust. Ugyanakkor azt is hozzátették: „a jegybank (…) rövid távon tolerálja a forint árfolyamának ingadozását”. Másnap Auth Henrik alelnök így nyilatkozott: bár a forint szépen lassan erősödni fog, a napokban az európai országokba utazó turisták „valahol a 260-263 forint körüli sávban” vásárolhatják meg a költőpénzt. Járai Zsigmond jegybankelnök pedig kijelentette: a 9,5 százalékra emelt alapkamat „valóban nagyon magas” a magyar gazdaság helyzetéhez képest. Ennek ellenére hétfői ülésén a monetáris tanács még nem látta aktuálisnak a kamatcsökkentést. A 250-260 forintos árfolyamra, amit – újabban a kormánnyal egyetértve – kívánatosnak tartanak, még várni kell. Sőt, kikristályosodott egy közbülső jegybanki prognózis: a következő napokban még beérik a 260 forint felett lebegő kurzussal is.
A forintárfolyam és a jegybanki kamat jelenlegi szintje nem esik egybe azzal, amit a gazdaságpolitikusok hosszabb távon kívánatosnak tartanak. Vajon melyik igaz: Kovács I. vagy Kovács II. példája? Fejetlenség vagy kényszerkerülő? A válasz persze jó részben a még csak ezután bekövetkező árfolyam- és kamatmozgásoktól függ – ezek fényében, utólag sok feltételezés fölborulhat vagy éppen igazolódhat. Ám úgy látjuk: az utóbbi hetek ellentmondásosnak, kaotikusnak látszó húzásai a végén még jól is elsülhetnek.
ELLENÉRV. Az árfolyam stabilitása önérték – szólhat az ellenérv. Kicsi, nyitott gazdaság vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva a külföldi alapok esetenként mégoly logikátlan döntéseinek. Hiszen – amint arra az MNB is felhívta a figyelmet a pénzügyi stabilitásról szóló jelentésében – az árfolyamsáv elleni, január közepi roham is irracionális volt, mivel a külföldi szereplők nem ismerték eléggé a magyarországi monetáris politikai jogosultságok kormány és jegybank közti elosztását. De ennek csak erősítenie kellene (kellett volna) a veszélyérzetet, annak tudását, hogy aki az árfolyamot mozgatja, az a tűzzel játszik. Arról nem is beszélve, hogy a forint túlzott gyengítésére először a kisember fizet rá: például az automatikusan dráguló külföldi nyaralással.
Sok elemző éppen emiatt, a megborult árfolyam-stabilitás láttán bírálta a kormány és a jegybank intézkedéseit. A június 4-i, 2,26 százalékos sáveltolás (Figyelő, 2003/24. szám), a pénzpiacon már pár napja megindult gyengülés közepette, messze túllódította az árfolyamot a kitűzött célon. Ráadásul a cél megformálása is zavaros volt, hiszen László Csaba pénzügyminiszter 250-260, a jegybank viszont – akkor még – 250 forint/euró kívánatos árfolyamról beszélt. (A múlt heti közlésekből ítélhetően végül a pénzügyminiszteri formula kerekedett felül.) A forint túlzott gyengülése kényszerítette rá az MNB-t a június 10-i és 19-i tetemes – összesen 3 százalékpontnyi – kamatemelésre, amivel éppen a május végén, június elején mesterségesen beindított leértékelődéssel kívántak szembeszállni. A cikkcakknak, ha már beindult, az a veszélye, hogy fenntartja önmagát; a kamatemelés például semlegesítheti a várt hatást, ha sok befektetőben fokozódik a várakozás a további kamatemelésre. A kamatkülönbözet az Európai Központi Bank – időközben lecsökkentett – irányadó kamatával szemben a hónap eleji 4-ről 7,5 százalékpontra tágult. Ez úgy is értelmezhető, hogy 3,5 százalékponttal megnőtt a magyar kamatban az a rész, amely a további leértékelődés kockázatát fedezi. Ha a befektetők nagyobb kockázatot látnak, akkor újra lábra kap a leértékelődés…
3 érv a monetáris politikai kockázatvállalás mellett
1. A leértékelődés veszélye
A magyar gazdaság alapjainak, „fundamentumainak” gyengeségei eleve magukban rejtették a leértékelődés veszélyét. Az elemzők egyöntetűen nem hisznek abban, hogy az államháztartásban csakugyan sikerül elérni a GDP 4,5 százalékának megfelelő, ígért hiányt. Még aggasztóbb a fizetési mérleg állapota, az első négy hónap 1,5 milliárd eurónyi deficitje; az ilyesmit a piacok árgus szemekkel szokták figyelni. Nem biztos (és persze nem is dönthető el), hogy a rossz mutatók önmagukban is előidézték volna a leértékelődést; de ha mégis, az legalább olyan veszélyes lehetett volna, mint a mostani, művi úton gerjesztett devalválás.
2. A paradigmaváltás indokoltsága
A fentiek miatt a paradigmaváltás föltétlenül indokolt volt, sőt inkább az a kérdés, miért nem került rá sor előbb. Erre nem lehet elégséges magyarázat a jegybank infláció leszorítást egyoldalúan hangsúlyozó retorikája. Az MNB okkal bírálta a költekező
Járai Zsigmond.költségvetést, még ha ezzel nem is tett jót a gazdaságpolitikai imázsnak. Mindenesetre ha létrejött volna a kormány és a jegybank közt valamiféle ügyes kompromiszszum, az idejében segíthette volna a fiskális és a monetáris politika összhangját. Ehelyett még a múlt héten is előfordult, hogy a két gazdaságpolitikai csúcsszervezet mást és mást hangoztatott a monetáris politika alapkérdéseiben. Hamecz István, az MNB ügyvezető igazgatója például azt, hogy a sáveltolásnak önmagában nincs is versenyképesség-növelő hatása, Kovács Álmos pénzügyminisztériumi helyettes államtitkár pedig azt, hogy a gyengébb árfolyam mellett is csökkenthető az infláció. Értsd: minek kellett ez az egész sáveltolósdi (Hamecz), illetve miért akartok még mindig olyan erős forintot (Kovács)?
3. Euró-áttérési konszenzus
Az események végeredményben siettették a konszenzust a legfontosabb kérdésben, az euró mielőbbi bevezetésében. Járai Zsigmond és László Csaba a múlt heti drasztikus kamatemeléssel együtt, „árukapcsolásként” bejelentette: az országnak már 2004. Május-júniusban kellene csatlakoznia az ERM II. árfolyam-mechanizmushoz. A kormány költségvetési irányelvei szerint jövőre újabb 1,0-1,5 százalékponttal kívánják leszorítani a deficit mértékét (a kiadások forintértékének 7-8 százalékos növelése mellett), így már 2004-ben közel kerülhetünk az euró bevezetésének legkényesebb feltételéhez: a GDP 3 százalékának megfelelő államháztartási hiányhoz.
Persze az árfolyam-stabilitással kapcsolatos aggályok mindenképpen jogosak. Valószínűleg sem a kormány, sem a jegybank nem számolt ilyen komoly leértékelődéssel. Ha Járai akár csak egy héttel előre látott volna, nem jelentette volna be május 26-án, hogy véget vet a január közepén, az MNB-nél forintra váltott 5,3 milliárd euró értékesítésének. A kormány sem biztos, hogy ambicionálta volna a sáveltolást. Az árfolyamsáv leértékelésének önmagán messze túlmutató jelentősége volt, és ezt kiválóan – racionálisan – felfogta a piac. Paradigmaváltás történt a monetáris politikában, amelyben – legalábbis az euró „előszobáját” jelentő, ERM II. európai árfolyam-mechanizmusba való belépésig – a forint árfolyama az inflációs célt és az export növeléséhez fűződő érdeket együtt kívánja tükrözni.
Kérdés, vajon megérte-e ez a váltás a forintingadozással járó kockázatot. Még korai lenne ezt eldönteni; ám három fontos érv mindenképp a kockázatvállalás mellett szól (lásd külön). Ha mindezek nyomán egy józanabb, megalapozottabb gazdaságpolitika következhet, amely még 2006-ban is mellőzi a politikai célzatú pénzszórást, akkor nem is olyan nagy ár a mostani forintgyengülés. Akkor mégis csak nyugat felé tartunk kelet helyett…
