Akik időben leléptek…

Vajon hány magyar Nobel-díjas van? Igaz-e, hogy a lángelmék nemzetek közötti versenyében (ha ilyen olimpiai szám nincs is) hazánk az előkelő élbolyban szerepel? Van-e valamiféle „magyar titok”, ami magyarázná „a 20. század történetét alakító marslakók” tetteit és érdemeit? (Ezt is kérdezi a nemrég elhunyt kiváló tudós, Marx György A marslakók érkezése című nagy visszhangot keltő művében. – Figyelő, 2000/36.) Czeizel Endre Tudósok, gének, dilemmák című módfelett izgalmas könyve az orvos-genetikus szemszögéből szintén ilyen és hasonló, vitákra serkendő kérdésekre keresi a választ. Fejtegetéseinek, elemzéseinek középpontjában a Nobel-díjasok családfaelemzései állnak, s következtetései jórészben erre támaszkodnak.

KI A MAGYAR? A népszerű kutató nyilván tudatában volt annak, hogy nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen már elsőként egy módszertaninak látszó, ám valójában súlyos érdemi, sőt politikailag is kényes dilemmát illetően kellett állást foglalnia. Abban tudniillik, hogy a munkájában tárgyalt 14 Nobel-díjas közül ténylegesen ki is tekinthető magyarnak. Nézzük a tiszteletet érdemlő listát: Philip von Lenard, Robert Bárány, Richard A. Zsigmondy, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Milton Friedman, Carleton D. Gajdusek, Elie Wiesel, John C. Polányi, Oláh György, Harsányi János (Kertész Imre a könyv megírásakor még nem kapta meg a kitüntetést).

A neveket olvasva a tudományokban valamennyire is tájékozott polgár elcsodálkozik, mert számára egyesek ismeretlenek, másokról meg aligha gondolta, hogy magyarok lennének. Az Akadémia állásfoglalása szerint pedig tizenketten számítanak magyarnak, méghozzá származás alapján. Ehhez jön hozzá még C. Gajdusek, akinek anyja, meg a szakmánkban jól ismert Milton Friedmann, akinek mindkét szülője magyar, de magyarul már nem beszél, hasonlóképpen John C. Polányihoz, a nagyhírű magyar család sarjához, aki a nyelvünket szintén nem ismeri. Azután itt van Elie Wiesel, aki magyarul ugyan jól tud, ám családjának elpusztítása miatt nem tartja magát magyarnak. Más a helyzet Hitler elkötelezett hívével, Lenarddal, aki Németországban tanult és dolgozott, vagy az Egyesült Államokban született, szlovák-magyar kötődésű Gajdusekkel. Sok mindent figyelembe véve szerzőnk így azután a tizennégy közül hetet tart magyarnak avagy magyar származásúnak. A következőket: Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Oláh György és Harsányi János.

A Nobel-díjasainknak ez a „redukciója” sem ad azonban okot a szomorúságra, mert a nemzetközi „versenyben” így is a tisztes nyolcadik helyet foglaljuk el. Van okunk tehát a büszkeségre, noha a hamis illúziókkal ajánlatos leszámolnunk. A „géniuszok természetrajzának kutatása” ugyanis jó néhány elgondolkoztató következtetésre vezet. Czeizel a Nobel-díjasok családfáinak elemzése alapján azt vizsgálja, hogy a kiválasztottak különleges tehetsége, kiemelkedő teljesítménye, „géniusz volta” mennyiben magyarázható genetikai adottságokkal és környezeti feltételekkel, vagyis a családi körülményekkel, iskoláik szerepével és talán legfőképpen a széles értelemben vett társadalmi hatásokkal.

A genetikai megfigyelések arra utalnak, hogy nem jellemző a különleges tudósi tehetség, jelesül a kreativitás készségének családi halmozódása, noha a családokban érvényesül „a jó gének megmaradásának elve”, mint „búvópatak jelenség”. A szülők jómódú középosztályba tartoztak, a „géniuszok” kulturált családi körülmények között éltek, elit középiskolába jártak. Mind a heten Budapesten látták meg a napvilágot, ám egyikük sem halt meg Magyarországon. A hazai kedvezőtlen politikai, társadalmi körülmények, a továbbtanulás akadályai külföldre kényszerítették őket. Joggal állítja szerzőnk: „A hét Magyarországon született Nobel-díjas egyikét sem tudta hazája szülőföldjén megtartani.” Ez mélyen elszomorító. S nem volt ez másképpen a „hetekhez” hasonló más olyan lángelmékkel sem, mint Kármán Tódor, Polányi Mihály, Szilárd Leó, Bay Zoltán, Neumann János, Kürti Miklós, Teller Ede. S ami talán még sokat megmagyaráz: a géniuszok többsége – a hetek közül öten – zsidó származásúak voltak. Őket pedig a szigorú korlátozások, az embertelen intézkedések hazájuk mielőbbi elhagyására kényszerítették, s ez feltehetően életüket is megváltoztatta.

IRÁNY A KÜLFÖLD. Ámde a „jó származásúak” számára sem voltak meg a feltételek képességeik kibontakoztatásához, így számukra is a külföld volt az érvényesülés útja. Ezért is állítja Czeizel Endre: a Nobel-díjasok értékelése megerősíti a sajnálatos tényt, hogy sikerük feltétele külföldre távozásuk volt. „Így a magyar titok az, hogy időben kell lelépni.”

Ám nézzük most a jövőt. Szerzőnk mondja: ne áltassuk magunkat, és vegyük tudomásul „mi magyarok nem vagyunk tehetségesebbek, de tehetségtelenebbek sem a többi nemzet állampolgárainál. Minden azon múlik: hogyan sáfárkodunk a legnagyobb természeti kinccsel, az emberi tehetséggel”; hiszen „a kis országokra éppen géniuszaik hívhatják fel a figyelmet, mert a magyar nemzet jövője nem elsősorban a négyévenkénti választások győztesétől függ. S használjuk ki az uniós tagság adta lehetőségeinket”.

Végső tanulságként ne feledjük: lángelmék ritkán születnek. Fortinbras mondja Hamletről (Arany János fordításában): „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”. Vajon hány csodálatos tehetség volt a nem oly régen elűzött, megnyomorított, megölt több százezernyi honfitársunk között, aki ha megéli, akár a Nobel-díjat is kiérdemli. Válasz nincs.