 |
Amerika nagy, ereje és hatalma van. Európa nagyszerűségéhez nem fér kétség, de gyengeségéhez sem. Az alkudozó, békéltető megoldásokat keresi ezért, szemére lobbantva Amerikának harciasságát. Holott annak védelme alatt érkezhetett el, határain belül, valami örök békét idéző, paradicsomi állapot körülményei közé. Az amerikai politológus, Robert Kagan festi le így a helyzetet könyvében, az európai édenkert és a hatalmas Egyesült Államok nézeteltéréseit elemezve.
A Harvardon s a Yale-en folytatott egyetemi tanulmányai után Kagan a külügyminisztériumban is dolgozott. A diplomáciai, külpolitikai kérdésekben kiváltképp bennfentesnek mondott Washington Post kommentátora, a Carnegie Foundation főmunkatársa. Franciául és németül is megjelent könyvében összefoglalt nézetei nagy visszhangot vertek.
Szerinte hatalmi, stratégiai kérdésekben Európa és Amerika között a nézetkülönbség mind nagyobb – „mintha nem is ugyanazon az égitesten élnének”. Európa a kan-ti „örök béke” poszttörténeti, „posztmodern” világában él. Amerika pedig a történelem zűrzavaros közegében, amelyet három és fél évszázada Thomas Hobbes úgy festett le, mint a szenvedélyek, ütközések, harcok színterét. A szabadelvű, demokratikus, törvények szabályozta „posztmodern” sziget-erődöt falain kívül kell védeni, a történelem dzsungelében.
Mivel a dzsungelben nemigen lehet a törvénytisztelő polgár nyájas magatartásával eljárni, egy angol elemző és tanácsadó, akit Kagan egyetértően idéz, kettős mérce követését ajánlotta az európaiaknak önvédelmük érdekében. Tanácsát a vén kontinens nem követte. Meghagyta a kettősséget Amerikának, mely az erőd bejáratánál foglalta el helyét. Osztja a bentiek értékrendjét, de odakint, a demokráciahiány modern, premodern dzsungelében, nyers erőt mutat.
Európa, „posztmodern” szigetként, megrója ezért. Felejti közben, mondja Kagan, hogy a hatalomról, míg ütőereje megvolt hozzá, ádázabb gondolatai voltak, tanúsítja egész története, a második világháború végéig. S felejti azt is, hogy a „hob-besi” terepet, erélytelenül és erényesen, maga engedte át Amerikának. A két fél e jegyben s együtt alkotta a szovjet fenyegetés ellenében a Nyugatot. Az Európai Unióhoz most csatlakozó közép- és kelet-európaiaknak friss „hobbesi” élményeik vannak. Ezért más a véleményük Amerika világi tetteiről, mint azoknak, akik már a berlini falomlás előtt is – nélkülük, Amerikával – a Nyugatot képezték.
Nemcsak arról van azonban szó, hogy hatalmi kicsapongásai után erőtlenné és erényessé vált Európa, s gazdasági nagyhatalomként költségvetésében fontosabb számára a társadalombiztosítás, mint a hadászat. Kagan joggal említi: mint a Machtpolitik illetve a raison d’état (a könyvben németül, illetve franciául idézve) szemléltetik, politikájában Európa majd’ három évszázadon át nem követte, amit a felvilágosodás ajánlott, s ami az amerikai „alapító atyák” programjával is egyezett. Európa most, falain belül, gyakorlatba ültetheti a felvilágosodás polgári és demokratikus terveit. Kérdés viszont, hogy ezek a tervek miként védhetők puszta szóval, s miként terjeszthetők ki a kerek világra.
A kérdés nem új. A válasz keresése közben az édenkert lakói tovább bírálhatják az édeni, európai rezervátum kapuőreit. Az Európát Brüszszelből is jól ismerő amerikai, Robert Kagan pedig vitázva, éllel és elmeéllel tanulmányt ír róluk.
