Elég csak belépni a damaszkuszi egyetem iszlám jogi karának épületébe, máris látszik, hogy az intézmény a háborúellenes mozgalom egyik melegágya Szíriában. Boltíves bejáratánál gúnyrajzok lógnak a falon. Az egyiken Uncle Sam tapossa csizmás lábával az ENSZ-t, a másikon egy Izraelt jelképező figura küld harcba egy üres fejű Amerikát az irakiak ellen. A rajzok előtt hallgatólányok egy csoportja beszélget izgatottan. Az imént jöttek ki a gazdasági dzsihádról szóló előadásról, és most azon fogadkoznak, hogy bojkottálni fogják az amerikai árukat. Mint szavaikból kiderül, férfi rokonaik ennél sokkal messzebb jutottak az Amerika-ellenességben: egyiküknek a bátyja, míg egy másikuknak az unokafivére utazott Irakba, hogy akár élete feláldozásával is harcoljon a szövetségesek ellen. A jelenet jól érzékelteti a Damaszkuszban uralkodó hangulatot. Az emberek dühösek, és félnek attól, hogy a Bush-kormányzat esetleg újabb „rezsimváltásokat” tervez. „Nagyon aggaszt bennünket, ami történik. Szíria lehet a következő ország a listán” – ad hangot a többség érzelmeinek Muhammad Aziz Sukri, a jogi kar volt dékánja.
Háborúellenes kairói tüntetés. Megerősödnek a fundamentalisták?
MIT HOZ A HOLNAP? Rég nem volt ilyen feszült a légkör Közel-Keleten. Teherántól Kairóig a kormányzati vezetők és az egyszerű állampolgárok egyaránt azt találgatják, mi jöhet most, Szaddam Huszein bukása után. A nagy többség valószínűtlennek tartja, hogy valami pozitív is kikerekedhetne az Egyesült Államok iraki intervenciójából. Még a Bagdad utcáin ünneplő síiták látványa sem gyakorol rájuk különösebb benyomást. „A tévében mutatott ünneplés Szaddam Huszein távozásának szól, nem pedig az amerikai csapatoknak” – szögezi le Dia Rasvan, az egyiptomi Al-Ahram politikatudományi intézet elemzője.
A közvélemény Kuvait kivételével az összes arab országban háborúellenes. Az emberek nagyrészt elfelejtették az iraki rezsim brutalitását, a közhangulatot sokkal inkább befolyásolják a halott és sebesült polgári áldozatok képei. Kevesen adnak hitelt George W. Bush elnök állításának, amely szerint a háború célja az iraki nép felszabadítása. „Amit Amerika a demokráciáról mond, az csupa hazugság. Csak ürügy ahhoz, hogy megszálljanak egy országot, ha kell nekik az olaj vagy valami más” – jelenti ki a szíriai vámhivatalnál dolgozó, amúgy politológusi diplomával rendelkező Majjasz Abbasz.
Nincs nyugalom azokban az országokban sem, amelyek pedig régóta az Egyesült Államok barátai vagy partnerei: Egyiptomban, Jordániában vagy Szaúd-Arábiában. A kormányok attól tartanak, hogy Washington különböző elvárásokat támaszt velük szemben. A szaúdiak például féltik az oktatási rendszerüket, amelyet amerikai részről élesen bírálnak, mondván, az a militáns iszlám szellemre nevel. Kairóban pedig főleg az okoz fejfájást, hogy az Egyesült Államok bármikor úgy dönthet: emberi jogi és egyéb demokratikus reformokhoz köti a segélyek folyósítását. Mindeközben a szóban forgó országok polgárai egyre jobban megelégelik a térségben folytatott amerikai politikát, és vezetőik Washingtonhoz fűződő viszonyát.
Ha Washington nem tudja megnyerni a maga ügyének az arabok többségét, felerősödhet a háború szülte militáns Amerika-ellenesség. Arab mérsékeltek vádja szerint Washington vetette el a zűrzavar csíráit 2001. szeptember 11-e után. „Az Egyesült Államok instabilitást okozott a térségben. Az arab világban mindenütt megerősödtek a fundamentalista mozgalmak” – mondja Abdel Moneim Szaid Ali, az Al-Ahram intézet elnöke.
Háborús hatások az arab világban
ERŐSÖDŐ FUNDAMENTALIZMUS. Teret nyerhet a térségben az iszlám mozgalom, ha a Nyugat fenyegetésére az emberek tömegei reagálnak úgy, hogy a vallás felé fordulnak.
ÁTALAKULÓ KÖZVÉLEMÉNY. Egyes országokban – így mindenekelőtt Szíriában és Egyiptomban – az állampolgárok egyre erősebben megkérdőjelezhetik az elnyomó rezsimek létjogosultságát, amire az érintett kormányok kétféleképpen válaszolhatnak: liberalizálással avagy az elnyomás fokozásával.
ÚJRAGONDOLT VISZONYRENDSZEREK. A kormányok felül fogják vizsgálni az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyukat. Némelyek – elsősorban Szaúd-Arábia – igyekeznek majd eltávolodni Washingtontól, de anélkül, hogy destabilizáló hatású ellenlépéseket provokáljanak ki, ami igencsak kényes játszma. A kisebb Öböl-menti országok, mint Kuvait, Katar és Omán, egyre inkább amerikai protektorátusokká válnak, és talán szoros kapcsolatot alakítanak ki egy Amerika-párti Irakkal.
ELŐTÉRBE KERÜLŐ PALESZTIN PROBLÉMA. Arab politikusok és kommentátorok egyre erőteljesebben világítanak rá arra, hogy az Egyesült Államok, miközben Irakban beavatkozott, az izraeli-palesztin konfliktus megoldásáért semmit nem tesz. Követelni fogják Washingtontól, hogy vesse latba erejét a palesztin állam megteremtésére vonatkozó, régóta lebegtetett terv valóra váltásáért.
Döntően az iraki helyzet további alakulása határozza majd meg, milyen irányban változik az arab világ jelenlegi ellenséges érzülete. Ha netán polgárháború tör ki, vagy bekövetkezik valami olyan nem várt humanitárius katasztrófa, amelynek irakiak ezrei esnek áldozatául, a térségben tovább gyengül az Egyesült Államok hitele. Viszont ha sikerül gyorsan konszenzust kialakítani az új iraki kormányról, vagy látványosan javul az országban az életminőség, akkor apránként enyhülhet az elutasítás. Amerikának mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy ne gyarmatosító hatalomként lépjen föl.
Az arab világ Amerika-ellenességét már a háború előtt nagyban táplálta az a megítélés, hogy a Bush-kormányzat nem törekedett a térség egészére kiható izraeli-palesztin konfliktus megoldására, illetve az, hogy erőteljesen támogatta Ariel Saron izraeli miniszterelnököt. Bush most – részben szövetségese, Tony Blair brit kormányfő sürgetésére – a békefolyamat felújítását ígéri. Amennyiben sikerül rávennie Saront az izraeli telepek építésének leállítására, valamint arra, hogy térjen vissza a tárgyalóasztalhoz – ami nem csekély feladat -, azzal az arab világban javulhatna Washington megítélése. „Az Egyesült Államok neve ma rosszul cseng a térségben amiatt, ami a palesztinokkal történik. Ám ha Amerika őszinteséget és következetességet tanúsít, akkor nőni fog az elfogadottsága” – hangsúlyozza a kairói amerikai egyetemen szociológiát tanító Szaad Eddin Ibrahim. Szerinte az arabok többsége ma úgy véli, hogy Washington kettős mércét alkalmaz, amikor kemény a palesztinokkal, viszont elnéző az izraeliekkel szemben.
Függetlenül a palesztin konfliktus alakulásától, a bagdadi Baath-párti rezsim bukásának mindenképpen drámai következményei lehetnek arra a Szíriára nézve, ahol a pártot 1947-ben megalapították. Basar al-Asszad elnök, aki már korábban is tett néhány kis lépést a reformok útján, most bátorságot meríthet a nála sokkal zsarnokibb Szaddam hatalmának megdöntéséből. „Ha Bagdadban tűz van, Szíriában fekete eső esik” – érzékelteti a két ország sorsának összefonódottságát egy szíriai politikus.
Odahaza Asszad egyelőre megvédte uralmát azzal, hogy az utca felé a háború szenvedélyes bírálójának szerepét játssza. Csakhogy Donald H. Rumsfeld amerikai védelmi miniszter nemrég azzal vádolta meg őt, hogy hozzájárult éjjellátó berendezések Irakba szállításához, majd nem sokkal később Bush elnök már azt állította, hogy Szíria vegyi fegyverekkel rendelkezik, és menedéket adott iraki vezetőknek. Igaz, időközben ez a feszültség valamelyest enyhült, és az Egyesült Államoknak feltehetőleg egyelőre nincs is határozott terve egy szíriai beavatkozásra, az azonban nagyon is elképzelhető, hogy a térség új rendjében Asszadnak – aki egyébként tagadja a vádakat – nem jut szerep.
Szaúd-Arábia és Egyiptom számára szintén nehéz feladatnak bizonyulhat, hogy megtalálják a helyüket a változó Közel-Keleten. A szaúdi királyi család valószínűleg eltávolodik az Egyesült Államoktól, sőt akár arra is felszólíthatja Washingtont, hogy vonja ki az országból az 1991-es első Öböl-háború óta ott állomásozó, az iraki légi járőrözést támogató mintegy 7 ezer amerikai katonát. Rijad előreláthatólag erős gyanakvással szemlél majd minden olyan washingtoni igyekezetet, amelynek eredményeként Irak esetleg a riválisává válhat az Kőolaj-exportáló Országok Szervezetén (OPEC) belül.
FUNDAMENTALISTÁK. Ami Egyiptomot illeti, nem kizárt, hogy Washington fokozza a Mubarak-kormányra gyakorolt nyomást: tegye lehetővé a demokratikus választásokat, továbbá szánja el magát a gazdasági reformokra, nem utolsósorban a privatizáció gyorsítására. Ellenkező esetben Egyiptom eleshet a számára létfontosságú amerikai gazdasági és katonai támogatástól, legalábbis annak egy részétől. Mubarak korábban mindig ellene szegült az effajta nyomásnak, mondván: a változtatások veszélyeztetnék Egyiptom biztonságát és békéjét Izraellel. Korántsem biztos azonban, hogy az Egyesült Államok továbbra is elfogadja ezt az érvelést. Számolni kell persze azzal a kockázattal is, hogy ha nő a lakosság elégedetlensége és erősödik a nagyobb politikai nyitottságra vonatkozó amerikai sürgetés, e kettő együtteséből zűrös helyzet áll elő. Egyiptom régóta kirekeszti a politikai életből a fundamentalistákat, akik azonban egy szabad választáson – a szociológus Ibrahim szerint – valahol 15 és 40 százalék között végezhetnének, és ezzel valódi hatalomra tennének szert.
