Gazdaság

Amit szabad Jupiternek, nem szabad Európának

Az iraki győzelem után a Bush-csapat a "tagadás frontjának" négy vezető állama közül a németeket és főként a franciákat hűvösen kezeli. Pekinggel és Moszkvával más nyelven beszél. A lehetséges magyarázat: a mai amerikai kormány az oroszokat és kínaiakat hatalmi partnereknek és riválisoknak tartja. Európát nem.

Si duo faciunt idem non est idem. Így a latin közmondás. Ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Kifinomultabb változata ez a Jupiter és az ökör cselekvési lehetőségei eltérő voltáról szóló bölcs mondásnak. Nem különösebb meglepetés, ha időnként az ember a világpolitikában is érvényesülni látja ezt a kétségtelen igazságot. Olyan tankönyvbe illően egyszerű és mégis látványos példa azonban mégis ritkán akad, mint napjainkban, az iraki diktatúra felett aratott amerikai győzelem után, az utójáték feltűnő és nem különösen felemelő eseményei során.

PÁRIZS A FEKETE BÁRÁNY. Emlékezetes, hogy az amerikai akció ellenzőinek csoportjában a négy legfontosabb és egymással is egyeztető résztvevő Oroszország, Németország és Franciaország, valamint Kína volt. A franciákat még Powell külügyminiszter, a Bush-csapat legmérsékeltebb tagja is súlyos következményekkel fenyegette, majd az is felvetődött, hogy Párizst zárják ki a NATO katonai döntéseket hozó testületéből. Nem javult a viszony a németekkel sem, de ott ilyen fenyegetések nem hangzottak el. Ami viszont Pekinget illeti, az amerikaiak a kínaiakkal közösen intik józanságra Észak-Korea „atomstratégáit”.

És végül, de mindenekelőtt: Oroszország. Kedden Tony Blair brit miniszterelnök utazott Putyinhoz. Blair elhárította a részvételt a nemrégiben tartott orosz-német-francia csúcson. A mostani vizit demonstrálja, hogy az elutasítás nem Moszkvának szólt.

Ugyanennek a stílusnak látványosabb példája lesz, hogy maga Bush egymás után kétszer is találkozik Putyinnal. Először május végén a 300 éve alapított Szentpétervár jubileumi ünnepén, majd néhány nappal később Evianban, a vezető gazdasági hatalmak, a G8 éves csúcstalálkozóján.

Ha kiemeljük mindezt az elmúlt hetek naponta változó, egyszer enyhülő, majd újra éleződő ellentétpárjainak zavaros kavargásából, a hosszú lejáratú trend félreérthetetlen. Az Egyesült Államok csak két hatalmat tekint tartós partnerének és egyben vetélytársának: Oroszországot és Kínát. Ma katonailag és gazdaságilag mindkettővel szemben komoly fölényben van. Távlatilag a jelek szerint Kínát tartja a veszélyesebbnek. Ma még azonban inkább Moszkvát kell figyelnie. Már csak azért is, mert a politikailag belátható jövőben a Közel-Kelet marad a világ legveszélyesebb és legtartósabb válsággóca. Ott Kínának csak elhanyagolható az érintettsége. Az orosz gazdasági (olaj), sőt biztonsági érdekeket viszont komolyan érinti – és veszélyeztetheti – mindaz, ami ott történik. Ez lemérhető az oroszok szándékosan kettős magatartásán. Német források szerint Pétervárott például Putyin kifejezetten „múltbéli” frazeológiát használva arról beszélt, hogy „a kapitalista-demokratikus forradalom exportja…katonai konfliktusok véget nem érő sorozatához” vezethet. Az iraki háború kitörésekor Szergej Ivanov hadügyminiszter III. Sándor cárt idézte: „Oroszországnak csak két barátja van a világon. A hadsereg és a flotta.”

Ez a retorika nem akadályozta meg Moszkvát abban, hogy egy nagy amerikai üzlet kedvéért feladja az olajvezetékek létesítésének állami monopóliumát. Az üzlet lényege: a nyugat-szibériai lelőhelyektől csővezetéket építenének Murmanszkig, ahol hatalmas olajexport-terminált alakítanának ki, s onnan szállítanák a tankerek az energiahordozót Amerikába. Ez mintegy 5 milliárd dollárba kerülne, és Moszkva ezért vadászik magántőkére a beruházási piacon.

BIZTOS OLAJFORRÁS. Az üzlet mögött azonban stratégia is bujkál. Washington olyan olajhoz jut, amely ezer kilométerekre elkerüli a Közel-Kelet válsággócait és voltaképpen növeli az amerikaiak mozgásszabadságát abban a krízis-régióban. (A katonákét is.) Oroszország viszont a szó legteljesebb értelmében a globális energiaellátók első sorába lép. És mellékesen: javulnak az esélyei annak, hogy az amerikaiak mint Irak mai urai érvényesnek ítéljék azokat az olajszerződéseket, amelyeket az oroszok a Szaddam-rezsimmel kötöttek, s amelyek pillanatnyilag elveszettnek tűnnek. Mindez a németek és főleg a franciák feje felett zajlik.

A „Pax Americana” birodalomépítői a tagadás frontjának négy tagját szelektíven kezelik. Felülírják az ősi Pax Romana szabályát.

Ha négyen csinálják is ugyanazt, az sem ugyanaz.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik