 |
Az üvegzseb-program első áldozatának emlegetésétől volt hangos nemrégiben a tömegkommunikáció. Az üvegzseb kétféle értelmezése ismeretes. Egyfelől, a politikusnak legyen üvegzsebe, hogy lássuk: minden forintnyi jövedelme csakis tiszta forrásból származik. Másfelől pedig az államnak is legyen üvegzsebe, hogy lássuk: minden verejtékes munkával megszerzett adóforintunkat csakis számunkra üdvös célokra költi. Nos, hogy ennek az amúgy is eszményi állapotnak még csupán a megközelítése is mennyire nehéz, és milyen, egyébiránt módfelett hasznos és fontos ismereteket kíván, megtudhatjuk Vigvári András Közpénzügyek, önkormányzati pénzügyek című áttekinthető felépítésű, felesleges tudálékos magyarázatoktól mentes, világos stílusú, a bonyolult témákat és összefüggéseket sokoldalúan megvilágító könyvéből.
Szerzőnk kiindulópontja egyértelmű: „A demokratikus társadalmi rend minőségének fontos ismérve a közpénzekkel való gazdálkodás színvonala és átláthatósága.” Ahhoz azonban, hogy ez a tiszteletet érdemlő cél elérhető legyen, ajánlatos megismerkednünk az államháztartás – és az önkormányzatok – pénzügyi szabályozását és ellenőrzését érintő szövevényes elvi és gyakorlati problémákkal, valamint megoldásuk lehetőségeivel, módszereivel.
ÁTALAKULÓ SZEREPEK. Ehhez ad jelentős segítséget Vigvári munkájának „tudatosan vállalt elméleti eklekticizmusa”, magyarán: a legkülönfélébb vélemények és álláspontok bemutatása, a makro- és mikroökonómiai elemzések, továbbá a leíró és normatív megközelítések együttese. S akkor még nem is említjük a megértést könnyítő fogalomtárt és a bőséges irodalmi hivatkozásokat, közöttük a ritkán idézett magyar klasszikust: Heller Farkast.
A recenzens a számos téma közül szerfelett időszerűnek véli az államnak korunkban átalakuló szerepét érintő fejtegetéseket, hiszen ez határozza meg, milyen pénzekkel kell gazdálkodnia a központi hatalomnak és az önkormányzatoknak, s ehhez milyen adórendszer szükségeltetik. Egyértelmű tapasztalat, hogy a gazdasági fejlődés együtt jár az államháztartás bővülő szerepével, sokasodó feladataival. Közrejátszanak ebben a demográfiai tényezőkön kívül a növekvő igények az oktatási, egészségügyi, szociális támogatások iránt. S ami bennünket különösen érint: a globalizáció térhódítása általában, s uniós tagságunk kiváltképpen feltételezi, hogy az állami szerepvállalás azokra a területekre összpontosuljon, amelyek felkészítik a társadalmat az alkalmazkodásra a gazdaság gyors változásaihoz. Továbbá felülvizsgálatra szorulnak a jóléti állam allokációs és újraelosztó funkciói, és értelemszerűen gyakorlata is. Mindeközben különös figyelmet kell fordítani az aktív foglalkozáspolitika eszköztárának bővítésére és erősítésére, a kutatás-fejlesztés és az oktatás-képzés új intézményeinek kialakítására, s nem utolsósorban a természeti környezet védelmére.
FOKOZÓDÓ ADÓZTATÁS. A szép elvekhez fűződő egyre szaporodó problémákhoz tartozik az is, hogy a globalizáció – és az uniós tagság – következményeként a nemzetállamoknak számolni kell azzal (is), hogy az adókivetés, a pénzkibocsátás, valamint az állam szabályozási monopóliuma „fokozatosan veszít erősségéből”. Ugyanakkor a fejlett piacgazdaságokban az adóterhek folyamatosan növekednek, s ezen belül előtérbe kerül a munkaerő, a fogyasztás erőteljesebb adóztatása és a társadalombiztosítási befizetések térnyerése. Arról azonban még csupán halvány sejtéseink lehetnek, hogyan lesz képes majdan adórendszerünk ezekhez a feltételekhez alkalmazkodni. Vigvári András azonban, ha nem értjük félre mondandóját, derűlátó. Úgy véli: a már nyolcvanas években megindult államháztartási reform meghatározó vonzata volt az 1988-ban bevezetett adóreform, amelynek következtében „a magyar adórendszer piacgazdaság-konformmá vált”. Ez persze legkevésbé sem jelenti, hogy adórendszerünk ne szorulna a jövőben jelentős átalakításra. Ám ez már egy másik történet.
dilemma. Térjünk most vissza alaptémánkra, a közpénzekkel való gazdálkodásra, amelynek „sajátos döntési, elköltési és ellenőrzési szabályai vannak”, merthogy szűkös erőforrásokat kell(ene) összehangolni elvileg korlátlan szükségletekkel. Egyszerűbben: az adók sohasem elegendőek az indokolt igények kielégítésére. S a döntések alapvető dilemmája, hogy a közpénzek kiadásának nincs hatékonysági kontrollja, vagyis nincs olyan gazdasági kényszer, amelyik az adók felhasználásáért felelősöket érdemi takarékosságra kényszerítené. Így azután a közpénzeket nem piaci, hanem politikai döntések alapján költik el. Következésképpen: „Ezzel a mechanizmussal vissza lehet élni, hiszen a választott politikusok, a köztisztviselők, a közigazgatási szakemberek érdekhordozók, akik saját jólétük maximálására törekszenek.” Mi több: „A parlamenti vagy önkormányzati képviselőt politikai karrierjének folytatása, újraválasztási esélye, a köztisztviselőt pedig állásának, befolyásának megtartása motiválja döntéseiben” – állítja Vigvári. Így azután a politikusok, köztisztviselők áhított erkölcsi feddhetetlensége volna a feltétele az „üvegzsebnek”, ami tegyük hozzá: eddig sehol a világon nem vált valósággá.
Eszmefuttatásunkat fejezzük be Calvin Coolidge-nek, az Egyesült Államok 1923 és 1929 közötti elnökének – könyvünkből kölcsönvett – mondásával: „Nincs könnyebb feladat, mint elkölteni a közpénzt. Nincs gazdája, ezért erős kényszerítést érzel, hogy szerezz neki”.
Ennyit az üvegzsebről.
